Teltek-múltak az évek, boldog voltam a gitárral, persze előbb-utóbb rájöttem egy csomó mindenre. Sokat szereltük, bütyköltük, illetve szereltettem, bütyköltettem, mert hála Istennek az elejétől volt elég eszem, hogy magam ne nyúljak hozzá, hanem szakértőkre bízzam a munkákat. Megérdemli az említést Kiss Sanyi, Hegyes Berci, és a Fender Magyarország csapata. Sanyi, a kálvinista Róma elektronikai pápája, aki -meggyőződésem- látja az elektronok mozgását, és nagyon sok változtatást eszközölt nagyon sok hangszeremen/kütyümön/erősítőmön. Szintén megérdemli az említést Hegyes Berci, a hangszerész, aki szintén sok gitáromon dolgozott sokat, de az első Stingray-en beépítette fával a valami őrült által befaragott G&L tremoló által hagyott űrt. Harmadszor, de nem utolsó sorban hatalmas köszönet illeti a Fender Magyarország…
-
-
Az Én MusicMan-sztorim I.
(Ezt a bejegyzést Iklódi Tamásnak ajánlom, akinek sokkal ritkábban, kevesebbet és lassabban válaszolok, mint ahogy megérdemelné.) 2003-ban kezdődött, ha jól emlékszem. Hazajöttem Amszterdamból, és Stratocaster-t akartam venni. Volt valamennyi pénzem (200 körül) az unokatesómnál a legjobban fizető kinti melómból, és elérkezettnek láttam az időt egy Strat-ra. Ennek tudatában be is sétáltam a Vintage ‘52-be (Isten áldja meg őket mindkét kezével!), hogy körülnézzek. Az eladó (nem emlékszem rá, de most divat a szakáll, szóval Allah növessze neki!) körbemutogatta a Strat-okat, és ismertette a nem túl rózsás helyzetet: – Mind 250 fölött van (a válság előtt voltunk), kivéve ezt, ez 160, de ezt nem akarod (leakasztotta a gitárt, megfogta a nyakat, meg…