Már a tizenkilencediknél eldöntöttem, hogy megírom ezt a bejegyzést. Tudtam, hogy lesz huszadik, ahogy most meg azt tudom, hogy huszonegyedik is lesz. Kiszámítható hely ez a mi Észak-Balkánunk. Mint a múlt héten olvashattuk, az Országgyűlés kormánypárti többsége kedden huszadik alkalommal szavazta le az ügynökakták nyilvánosságra hozását célzó, az LMP által jegyzett törvényjavaslatot (külön elnézést kérek a HVG-s linkért, de a Magyar Idők sajnos nem hozta le a hírt!). Apám a nyolcvanas évek elején egy kis szatmári falu református lelkésze volt, másodállásban (ha jól emlékszem) az Országos Környezet-és Természetvédelmi Hivatalnál dolgozott, és mivel éppen a Szatmár-Beregi tájvédelmi körzet megszervezésén munkálkodott, sokat mozgott, sokmindenkivel találkozott. Fájt is rá a III/III foga. Elég…
-
-
Őfelsége Megmondói
Friss hír, hogy a kormány az éj leple alatt leszedette és elvitette a Vértanúk teréről Nagy Imre szobrát, hogy azt a Jászai Mari téren állítsák fel újra. Ha minden igaz, a helyére a Vörösterror áldozatainak emlékműve kerül vissza. Szobrok jönnek, mennek. Ilyen hely ez. Ami nekem kikristályosodott ennek a cserének, és a kapcsán született írásoknak a hatására, az az, hogy milyen szépen működik Hazánkban a pártpropaganda! A Pozsonyi Ádám nevű, korábban jobboldali megmondóarc rögtön írt egy bejegyzést, miszerint Nagy Imre egy utolsó kommunista volt, és a azok, akiknek a padlását lesöpörtette, biztosan sokkal jobban el voltak keseredve, mint a szolgasajtó kesergői, beleértve Nagy Imre lányát is, csak rájuk nem figyelt…
