Itt kezdődik. Boldogat kívántál Magyarországnak, és remélted, hogy nem Magyar Hangot olvasok, hanem a családommal vagyok. Velük voltam. Elmentünk Nyírmártonfalvára megtekinteni a Lombkoronasétányt. Mért nem megyek Budavárra, Hőrök terére, kérdezted. Válaszoltam, hogy ilyenkor (augusztus 20) kisgyerekekkel bukópálya lenne. OK. Válaszolok most komolyan. Reggel szólt feleség, hogy menne valahova. Semmi ötletem nem volt, rosszul voltam attól, hogy bárhova menjünk. Nyilvános hely nem jó ötlet. Mindenütt buli van, trikolorral átkötöttt Jolly-Suzy koncert, vagy ilyesmi, kinek kell? Ötven kilométeres körzetben sehol egy Demjén, vagy Beatrice (amikért elindultam volna), egy Papp László-beszédért meg ki indulna el? Nyírmártonfalva tuti tipp volt. Nem számíthattunk kormánypropagandára, tudtuk, hogy lesz valahol, a közelben fagyizó, és tudtuk, hogy nyugodtan…
-
-
Úrvacsora – “…és az emberekhez jóakarat!…”
Az idén most, karácsonykor úrvacsoráztam először. Tudom, hogy lett volna alkalmam, de újkenyérkor nem voltunk itthon, húsvétkor és pünkösdkor pedig egyszerűen nem tudtam. Nekem az úrvacsora vételéhez kell egy lelkiállapot, kell az, hogy közösséget érezzek és vállaljak a gyülekezettel, és ez az idén most először volt meg. Tudom, hogy ez az én hibám és gyarlóságom, de a választások után egyáltalán nem tudtam és akartam közösséget vállalni senkivel. Nagyon messze voltam a attól a lelki békétől, ami számomra az úrvacsora vételéhez kell. Aztán közeledett a karácsony. Közeledett, és azt vettem észre, hogy egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi lesz első napján délelőtt. Oda tudok-e állni a gyülekezet közösségével…
