Jó néhány hónapja már, hogy privát üzenetek formájában meg-megújuló közéleti-politikai beszélgetést (vitát?) folytatok egy erősen kormánypárti ismerősömmel. Onnan az ismeretség, hogy két év különbséggel érettségiztünk a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában. E párbeszéd során hozta a tudomásomra, hogy sok volt közös iskolatársunkkal úgy emlegetnek engem, mint “tékozló fiút”. Ennek az az oka, hogy sok kérdésben helytelenítem a Fidesz (KDNP) és/vagy a kormány tevékenységét, sok esetben pedig szóban és írásban hangot is adok ennek.
Ez engem nagyon elszomorít. Nem azért, mert annyira nagy részét képezné a magamról alkotott képnek az, hogy mások mit gondolnak rólam. Sokkal inkább azért vagyok szomorú, mert sokszor arra próbálom meg felhívni a figyelmet, hogy Hazánk szólamok terén keresztény vezetése gyakran a keresztény (keresztyén) elvekkel ellentétesen cselekszik, és egyházunk és közvéleménye azokat (többek között engem) tartja a problémának, akik ezekre a problémákra felhívjuk a figyelmet. Ráadásul teszi ezt alapvetően anyagi indokok mentén, ami szerintem alapvetően rossz irány, ha református hitünk alapját, a Szentírást tekintjük a tájolásnak, ami alapján életünk haladási irányát szeretnénk meghatározni.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem érzem az egyház közvéleménye és a saját véleményem között feszülő rengeteg ellentmondást. Nagyon is érzem, és ez az oka, hogy sokszor támadnak bennem kételyek, nem én ülök-e fordítva a lovon. Ez késztet arra, hogy nap mint nap megkérdőjelezzem, és a krisztusi tanítás fényével világítsam meg a hozzáállásomat.
Ráadásul időről időre kapok akár személyes megkeresések, akár egyházunk kiemelten fontos személyiségeinek megnyilatkozásai formájában megerősítéseket. Ezek arra engednek következtetni, hogy van értelme megpróbálni akár az egyházat érintő témákban is olyan irányt képviselni, ami nem az egyház anyagi érdekei, hanem Jézus Krisztus által megjelölt céljának elérése szempontjából közelít meg bizonyos kérdéseket.
Akárhogy nézem a magyar társadalom fejlődésének irányát, szociális téren gyorsuló szétszakadást, közéleti szempontból pedig erősödő megosztottságot látok, amire a politikai elit minden erejével rá is játszik.
Eszemben sincs azt állítani, hogy az egyház ne politizáljon, vagy ne vegyen részt közéleti kérdések megvitatásában! Ellenkezőleg: szerintem az egyháznak kötelessége vállalni ilyen szerepeket, de nem úgy, hogy gazdaságilag az elithez, közéletileg pedig akármelyik oldalhoz igyekszik tartozni, hanem úgy, hogy a társadalom lelkiismereteként a szociális problémák megoldására, a szekértáborokra tagolt nemzet egyesítésére törekszik.
Ezeket a törekvéseket nemhogy nem látom, de olyan elszomorító jelenségeket figyelek meg, amik sötét jövőt vetítenek előre.
Mint aki lelkészcsaládban nőtt fel, tudom, hogy a lelkészek is emberek, időről időre előfordul, hogy csalják a feleségüket (férjüket), meglehetősen elítélhetően viselkednek egymással egy-egy gyülekezetet is megosztva időnként, vagy sajátjukként szeretik az egyházközség vagyonát. Ezekből az ügyekből többnyire helyi botrányok vannak, aztán jön az egyházmegyei/egyházkerületi bíróság, és talál valami megoldást az ügyre. Próbálnak békíteni, helyrehozni, néha büntetnek. Ha például egy szolgatárs komoly sikkasztást követ el, akkor “leveszik róla a palástot”, azaz kizárják a lelkészi szolgálatból.
Ehhez képest most ott tartunk, hogy a zsinatunk lelkészi elnöke az a Balog Zoltán, aki az Út A Munka Világába-program milliárdos sikkasztási botránya idején az adott minisztériumot vezette.
Nem akarok most azzal példálózni, hogy egy jogállamban egy ilyen botrány után egy miniszter lemond, itt, a NER-ben egy milliárdos botrány meg amolyan belépő szint. Csak szerintem ezek után egy lelkészt nem püspökké választani, hanem a szolgálat alól örökre felmenteni kellene!
Csodálkozunk, ha ezek után a Magyar Ateista Társaság csak egy kávét kér? Nekik olyan Balog miniszter úr, mint Mahmud Ahmedinezsádnak Conchita Wurst: elég rábökniük, ha a sztereotípiáikat igazolni akarják – Íme az egyház!
A másik durva élményem az volt, amikor Novák Katalint kinevezték köztársasági elnöknek. Egyházi körök széltében-hosszában ment a melldöngetés, hogy “Na végre! Református a köztársaság elnöke!”.
Nos, számomra az volt visszás ebben az örömben -azon kívül, hogy Magyarország egy ideje már nevében nem (sem?) köztársaság-, hogy számomra akkor derült ki, és se addig, se azóta nem tűnik fel, hogy az elnökasszony mindenáron a Megváltó tanításait tartaná élete vezérfonalának. Talán annak köszönhető ez, hogy nem csak OV22 feliratú fülbevalójával fejezi ki, hogy kit szolgál, hanem azzal is, hogy nem sokkal azelőtt még család- és ifjúságügyért felelős államtitkárként azzal a Silvio Berlusconival pózolt, akit jogerősen elítéltek fiatalkorúak prostitúcióra való kényszerítéséért. Mindezt persze a miniszterelnök aktuális politikai érdekeit kiszolgálandó.
Szóval ha valakire büszkének kell lenni, mint reformátusra, én maradnék inkább Balczó Andrásnál.
És ez a két probléma messze nem az összes, mert az egyház gyakran büszkén lapít, amikor egy visszafogott, de határozott kiállásra lenne szükség, de néha sajnos egyértelműen az egyik oldalra áll számos olyan kérdésben, ahol még a lapítás is többet használna.
És ha ezt egyházi körökben felvetem, akkor az a válasz, hogy “Jó, jó, de milyen szépen újulnak a templomok, meg mennyi pénzt kapnak az iskolák!”.
Ez a mondat szerintem több sebből vérzik.
Egyrészt azt értem, hogy az egyházi iskolák több pénzt kapnak, mint az államiak, de szerintem az egyháznak az egész társadalom jobbításán kellene fáradoznia, így talán kiállhatna azok mellett a százezrek mellett is, akik nem kapják meg a fejlődéshez szükséges alapfeltételeket, és ráadásul a leghátrányosabb helyzetben vannak! Nekem legalábbis úgy rémlik, mintha Jézus mondott volna ilyesmiket…
Az egyháznak ez a hozzáállása az állampárti idők békepapságának legrosszabb hagyományait idézi meg, azzal súlyosbítva, hogy ez nem külső nyomás hatására valósul meg, hanem egy szégyenletes alku eredményeképp.
A megújuló templomaink ráadásul üresek.
Azok a templomok, amikbe én eljutok vasárnaponként, az NBI. stadionjaihoz hasonló, tíz-húsz százalékos kihasználtsággal üzemelnek, ráadásul a névjegyzék ugyanazon tagjainak részvételével. Sokat elmond a helyzetről, hogy én a negyvennégy évemmel a legfiatalabb korosztályba szoktam tartozni az istentiszteleteken.
Az egyházhoz tartozó, néha egy keresztelőre betévedő testvéreinknek teljesen ismeretlen közeg már a templom. Keresik a helyüket, mint Hegedűs Zsuzsa egy hajléktalanszállón, az énekeskönyvük valahol Gyurcsány szakdolgozata mellett maradt, a hiszekegyre meg úgy pislognak, mint Bajnai az Internacionáléra. Tudnak a létezéséről, de számukra idegen szöveg.
És szerintem amíg az egyház nem a hitelességre, hanem a profi céges működésre törekszik, addig csak a bevétel lesz több.
Végezetül -pozitívan próbálván zárni e sorokat- gyülekezetünk lelkipásztorának két, a reformáció havában megosztott gondolatát fűzném össze: Kálvin szerint aki csak kritizál, de nem javasol megoldást, az inkább hallgasson, ezért én szeretnék megoldást javasolni!
Egyénileg próbáljunk meg minnél jobban jelen lenni saját gyülekezetünk közösségében, és alulról, belülről formálni egy hitelesebb, lelkibb, közösségibb egyházat, mert Luther sem új egyházat akart alapítani, hanem meg akarta újítani a meglevőt!
Magam sem szidni akartam az egyházat, hanem azt szeretném, ha számos itt felvetett és fel nem vetett kérdésről nyílt vita alakulna ki. Ezért hajlandó vagyok ezekről a dolgokról bárkivel, bárhol vitatkozni, és akár ezen a felületen is, akár név nélkül is teret adok az ellenérveknek.
Sola Scriptura – Csak az Írás alapján!
Áldás, békesség!