Édesanyám a második világháború végén született. Amikor a szülei háborús tapasztalatairól beszélgettünk, visszatérő gondolata volt, hogy a szülei szerint a német és az orosz katona közt az volt a különbség, hogy a németekől nem kellett félni, hogy megerőszakolják a nőket, az oroszoktól pedig igen. Gyerekként ezt feltétel nélkül elhittem, később sok olvasmány alapján elkezdtem megkérdőjelezni, majd azt gondoltam, hogy a katona az katona, a háború meg háború, ahol az ember helyzetétől függetlenül szükségszerűen létezésének legalacsonyabb szintjén működik. Egy nagyon magas vagyoni helyzet alatt szinte folyamatosan a létéért küzd, és ez a küzdelem az állatokéhoz közeli önzést és kegyetlenséget hoz ki belőle.
Sofi Oksanennek ez a könyve jelentősen árnyalta ezt a bennem élő képet, legalábbis ami az orosz birodalom háborús stratégiáit illeti.
Oksanen alapvetően szépíró. Mivel anyja Észtországból emigrált Finnországba, élénk érdeklődést mutat a szovjet-posztszovjet világ iránt, több könyve ebben a környezetben játszódik, a nézőpontja pedig gyakran női. Első könyve, a Sztálin Tehenei, első világsikere, a Tisztogatás, és további remekművei, a Mikor Eltűntek A Galambok, és A Kutyafuttató is azt az érzetet keltették bennem, hogy irodalmában a fikció mögött hatalmas tudásanyag van. Valahogy az sejlett át rajtuk, hogy bár ő finnként szocializálódván egyszerűen nem élhette meg mondjuk a 2010-es évek Ukrajnáját, rengeteg beszélgetést folytathatott azokkal, akik igen, és hatalmas mennyiségű kutatómunkát kellett, hogy elvégezzen a tárgyban.
Az Ugyanaz A Folyó a bizonyíték erre, megvilágító erejű esszé, mintegy a hiányzó darab, amitől összeáll ez a mozaik a szerző művei és egyes világ-, vagy akár magyar belpolitikai események között is.
Annyira nem szépirodalmoról beszélünk, hogy a 247 oldalas írás 214 hivatkozást tartalmaz. Alapját egy előadás képezi, amit a szerző a svéd akadémián tartott az ukrán háború kapcsán 2023 tavaszán, ez bővült ki esszévé, ami mind történelmi, mind földrajzi összefüggésbe helyezi az orosz agressziót, és jelentős tanulságokkal szolgál bárkinek, főleg az orosz érdekszférába tartozó és/vagy tartozott államoknak.
Mivel a szerző finn-észt származású, mindkét oldali felmenőitől hoz tapasztalatokat az orosz imperializmussal kapcsolatban, és megragadó erővel fésüli össze őket azokkal a hírekkel és propagandaanyagokkal, amiket a jelenleg zajló ukrán háború kapcsán mi is megkapunk.
Meglepő összefüggéseket tár fel.
Például azt, hogy az oroszok által háborúról háborúra ismétlődő mintázat alapján tömegesen elkövetett nemi erőszak-hullám nem véletlenszerű, hanem a hadviselés része.
Vagy azt, hogy Ukrajna “nácimentesítése” egyáltalán nem előzmények nélküli: A finn-orosz háború korában az orosz hátországnak szóló propaganda a finneket nevezte náciknak, de ugyanígy tett az észt függetlenségért küzdőkkel is (de a mi emlékezetünkből könnyen előkerül ennek kapcsán a Kádár-korszak ‘56-tal kapcsolatos emlékezetpolitikája is).
Összefüggésbe helyezi a “patrióta” kifejezés eredetét és mélyebb, az orosz birodalmi tudatban gyökerező jelentését is. Amikor ezt a részt olvastam, nem igazán tudtam, hogy inkább humoros, vagy nyomasztó, hogy ezt egy 2023-as kiadású könyvben olvasom, 2024 június 30-án pedig megalakult Bécsben a Putyint leghűségesebben támogató pártokból, köztük természetesen a Fideszből álló új EP-frakció, ami valamiért épp a “Patrióták Európáért” nevet kapta.
Tényleg az utolsó erény, amit itt megemlítek, hogy tudományos igényességgel elemzi az orosz propaganda működését a XX. század elejétől napjainkig, a szórólapoktól a Wagner trollhadseregéig. Ezeket a részeket olvasva sokkal könnyebb megérteni, hogyan lettek békés ismerőseinkből átmenet nélkül oroszpárti, de mindenképp ukránellenes trollok. Hátborzongató.
Sokáig lehetne sorolni az érdekes, értékes gondolatokat a könyvből, de nem akarom mégegyszer megírni. Arra biztatnék mindenkit, hogy olvassa el, mert nagyon megéri!