Magyaros

Szilveszter este a parádésan sikerült lovaglás után felültem a Magyar Állat Vasutakra, hogy visszavigyen anyósékhoz Nyírbátorba óévet búcsúztatni. Megettük a kötelező lencsét meg disznót, aztán szóltak, hogy az a döntés született, hogy bemegyünk a Körforgalomba (főtér), mert utcabál lesz, meg éjfélkor ott koccintunk. Hurrá, gondoltam, az én lórúgott lábamnak már csak az utcabál hiányzik, és ez csak a kisebbik bajom volt a tervvel.

Tudom, hogy nem én vagyok az átlag magyar, de nekem a bálokról mostanában a rosszul előadott rossz zene jut eszembe.

Szóvá is tettem, hogy szerintem ne menjünk, mert szar lesz. Mondtam, szerintem itthon kényelmesebb, van fűtés, kaja, pia, YouTube, tehát kb minden, amivel elvagyunk. Mondták, hogy már kitalálták, meg ne legyek már ilyen nyugger, meg ilyenek. Végülis igazat adtam nekik, menjünk, nincs messze, mi bajunk lehet?!

Egy nyíregyházi zenekar játszott, nem is lényeges a nevük, nem az ő hibájuk, ami történt, inkább a világra jellemző, amiben élünk.

Szóval játszották azokat a számokat, amiket az ilyen utcabálokban szokás, nem is rosszul, igazán hozták, amit a műfajban kell és lehet. Az emberek gyűltek, iszogattak, táncoltak, lassan emelkedett a hangulat. Háromnegyed tizenkettőkor kezdődött a baj.
Az énekesnő odalépett a mikrofonhoz, és azt mondta, hogy akik tavaly itt voltak (ezek szerint tavaly is ők léptek fel), azok tudják, hogy most mi következik. Valami olyasmit mondott, hogy ők ilyenkor mindig magyarosra veszik a figurát. Én akkor már több, mint tizenkét órája nem voltam vezetésre alkalmas állapotban, és az egész olyan gyorsan történt, hogy ha színjózan vagyok, se tudtam volna utána szóról szóra felidézni, amit mondott, de abban biztos vagyok, hogy a „magyar”, vagy a „magyaros” kifejezések valamelyike hangzott el.

Fel is készültem gyorsan lelkileg, hogy a billentyűs mindjárt belecsap a ‘Nélküled’-be, és gyorsan letudjuk a 2010 óta magyarok (a kivételektől ezúton kérek elnézést!) kötelező napi öt perc trianonját, de ami következett, az még ennél is rosszabb volt. Rövid előjátékot követően kíméletlenül felvezettek egy mulatós blokkot, ami a ‘Nézését, meg a járását’-ból, és egy másik, hasonlóan alantas ál-cigánynótából állt, amit most nem tudok visszaidézni, de tudom, hogy ha én vezetném az ízlésrendőrséget, akkor annak a szerzőjére is rárohadna a műanyaglakat is.

Mielőtt bárki rasszizmust kiáltana, szeretném leszögezni, hogy nekem ebben az esetben a cigányokkal semmi bajom nincs.

Nem az a bajom, hogy ezt a két kritikán aluli terméket magyarnak minősítik, mert ezeknek a cigánynak minősítése ugyanolyan sértő lenne a cigányokra nézve, mint amilyen sértő ránk.

Minden tantárgy első érettségi tétele egy olyan mondattal kezdődik, hogy „Már az ókori görögök is…”, nincs ez másképp az ének-zenével sem (legalábbis amikor én érettségiztem, még nem volt). A mi első mondatunk valahogy úgy hangzott, hogy „Az ókori görögök úgy tartották, hogy a zene a legkönnyebb útja annak, hogy egy ember lelkéhez eljussunk.”. Ez rengetegszer eszembe jutott azóta színpadon és azon kívül egyaránt. Valahogy úgy gondolom, hogy a léleknek táplálékra van szüksége, amit a művészetek adnak meg neki, ezért mindenkinek, aki művészetekkel foglalkozik, és van fogalma a minőségről, kötelessége a saját képességeihez mérten megpróbálni minőségi táplálékot nyújtani azoknak, akikhez eljut. 

Nos a mulatós a zenében az a műfaj, amit cinikus bűnözők üresítettek odáig, hogy bármilyen stílus elemei ráhúzhatóak legyenek, és a hozzá nem értők számára ezért bármilyen stílust imitálni tudjon, de nemhogy táplálékot nem ad a léleknek, hanem szerintem egyenesen mérgező. Amikor a hadifoglyok néhány év csalánleves, meg korpacibere után hazatértek, az orvosok figyelmeztették őket, hogy ha életben akarnak maradni, akkor jó ideig csak sós krumplit, meg szilvalekvárt ehetnek, mert ha azonnal jóllaknak valami tartalmas, nehéz étellel, akár meg is halhatnak bele. 

A mulatós a zene csalánlevese.

Igaz, mint minden hasonlat, ez is sántít egy kicsit, mert egyszer-egyszer biztosan meg bírnám enni a csalánlevest, a mulatóstól viszont rosszul vagyok. Abból a szempontból viszont jó a párhuzam, hogy nem nagyon ismerek olyan embert, aki rajongja ezt is, meg bármilyen értékes zenét mellette.
Szóval magyarként nem az esett rosszul, hogy egy, vagy több cigánynak látszani akaró szarra mondta valaki, hogy magyaros, hanem az, hogy erre a szarra. A magyar népdalkincs talán a legnagyobb a világon, de biztos, hogy a legnagyobbak közt van. Bartók, Kodály, Vikár és a többiek sok tízezer (!) dallamot gyűjtöttek össze, aminek jó része még mindig nincs feldolgozva. Szerintem lehet, hogy ezeknek a megismerését, és a Kodály-módszert (amit például a közismerten sikertelen Japánban széles körben használnak) kellene, lehetne erőltetni az oktatásban, meg egyáltalán erőltetni az oktatást, és akkor kis idő múlva nem lenne a kultúrszemétre akkora hangulat a bátori főtéren!
Mert lett. Én meglepően nyugodtan vettem tudomásul, hogy ez van, a többiek kicsit jobban húzták a szájukat. Sebaj, kibírtuk. Megvártuk, míg a polgármester öt percben nem mondott semmit, ittunk egy pezsgőt, Himnusz, aztán leléptünk.

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Scroll to Top