Egészen korai gyerekkori emlékeim között van, hogy megkérdezem apámat, hogy ha olyan rossz hatással volt a II. világháború Magyarországra, akkor mért nem maradtunk ki belőle. Ő azt felelte -és erre szó szerint emlékszem-, hogy:
-Nekünk, fiam, olyan nehéz lett volna kimaradni a háborúból, mint neked kijönni ezen az ajtón, ha én itt állok előtte!
Én nagyjából hatéves lehettem, ennek megfelelően vasággyal húsz kiló, apám negyven, nyolcvan kiló körül. Értettem a hasonlatot.
És értem ma is.
A kormánypárt jelen kampányáról Charlie kiváló számának sorai jutnak eszembe:
“Háború ez is,
Egy újabb hétfő az ellenség”
Ahogy bárhova nézek akár a fizikai, akár a virtuális térben, és mindenhonnan a háborús rettegtetés meg az ukránozás jön szembe, egyre gyakrabban ugrik be ez a két sor. A megfáradt, öregedő vendéglátós képe, akinek már ellenség a reggel, és kiegyezne döntetlenben egy sörrel.
És ez már nem dicsfény, nem rock and roll, és egyre méltatlanabb helyzetekbe löki a főhőst.
Mert elég méltatlan, hogy pártunk és kormányunk tizenhat év teljhatalom és a világ pénzének elköltése után azzal tud kampányolni, hogy ha nem nyer újabb választást, akkor minden magyar apát belelő a sárba az ukrán fronton egy náci egyenruhás (orosz?) tiszt. Hogy mi is tudjuk, ők is tudják, hogy azért verik teljes hangerőn a harci dobokat, mert addig sem kell az elmúlt évek szörnyen kínos és a mára naponta kipattanó, talán még kínosabb ügyekről beszélniük.
Ezzel együtt bízom benne, hogy nem csak számomra szégyen, hogy a magyar kormány nem talált jobb bűnbakot jelen kampányában, mint egy olyan szomszédos népet, akik ötödik éve hősies honvédő háborút vív Oroszországgal. Az orosz birodalommal, amiről saját történelmi tapasztalatunkból és rengeteg más forrásból is tudjuk, hogy nemhogy az ellenséges, de a saját katonáit se veszi embrszámba. Tudjuk, hogy a szexuális és egyéb erőszakot mint hadászati cselekményt számolja bele a háborúiba.
Szeretném azt hinni, hogy amikor Orbán Viktor kereken kijelenti Tucker Carlsonnak egy interjúban, hogy “az ukránok úgy döntöttek, hogy háborúba mennek”, akkor maga sem hiszi el, amit mond!
Persze, ebben az esetben hazudik nekünk, de gondoljunk bele, mi van, ha ő komolyan gondolja ezt a mondatot?
Mit gondol ő akkor ‘56-ról? Mit érez, amikor Petőfit, vagy Márait olvas? A legrosszabb az egészben a következtetés, hogy semmit. Az elmúlt tizenhat, pláne az elmúlt harminchat évét nézve az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a saját hatalma érdekében szemrebbenés nélkül kimond bármit, majd annak az ellenkezőjét is.
De térjünk vissza az apám hasonlatához!
Ha Európában háború lesz, mi a földrajzi helyzetünkből fakadóan egészen biztosan nem maradunk ki belőle, függetlenül attól, hogy ki vezeti az országot. Érdemes viszont belegondolni abba, hogy egy esetleges konfliktusban mire számíthatunk egy olyan vezetéstől, akik békeidőben is csak arra tudtak koncentrálni, hogy bármit kifosszanak egy falusi játszótér építésétől a Nemzeti Bankig! A választ Szabó Dezső “Az Elsodort Falu” című kiváló regényében találatja meg, aki akarja, csak ajánlani tudom!
Ráadásul szerintem nettó hazugság, hogy Magyarország az ukrán-orosz háborúból kimarad. Ebben a konfliktusban az elejétől benne vagyunk az orosz oldalon, és tulajdonképpen mindegy is, hogy az orosz fél ezt a zsarolásnak és a megvesztegetésnek milyen arányú keverékével éri el. Ezzel együtt a Fidesz háborújának tényleg van tétje, nem is kicsi!
A vasárnapi választás tétje az, hogy maradunk-e a Szent István által kijelölt úton, vagy keletnek fordulunk Moszkva felé. Ebben szintén van történelmi tapasztalatunk, nem is kell könyveket kinyitni hozzá, elég csak a szüleink, nagyszüleink elbeszéléseit feleleveníteni!
Nagyon fontos utóirat: Nem állítom, pláne nem ígérem, hogy ha nem a Fidesz nyeri a választást, akkor az élet azonnal virágos rétté változik, amin már csak az önfeledt szökdécselés lesz a dolgunk. Annyit állítok, hogy kapunk egy esélyt a saját sorsunkat kézbevenni. És ez több, mint amit sokan reméltünk volna három éve!