Tegnap este egy barátom meghívására elmentem Eperjes Károly estjére a debreceni Nagytemplomba.
Kíváncsian vártam ezt az alkalmat.
Arra voltam kíváncsi, hogy Eperjes hogy mond verset, egyáltalán, tud-e verset mondani.
Nyilván: ki vagyok én, hogy ezt a kérdést feltegyem egy ilyen ismert és elismert színésszel kapcsolatban?
Nos, én azt gondolom, hogy Eperjes Károly nem színész, vagy nem elsősorban színész. Ő elsősorban Eperjes Károly, aki az általam látott (film)szerepeiben mindig ugyanazt a karaktert hozza. Egyszerűen eperjeskárolykodik. Láttam jópár filmet, ahol a körülmények kedvező alakulása folytán ebből kiváló végeredmény született. Mind láttuk a Hídembert, szeretjük a Csapd Le Csacsit, az Eldorádónak pedig szerintem vitán felül helye van a tíz valaha készült legjobb magyar film között, amiben az ő alakításának nagy szerepe van.
Amikor általános iskolában egyáltalán nem értve a kubizmust felvetettük rajztanárunknak, hogy egyáltalán, ki ez a Picasso, és mért kell(ene) annyira hasra esni a Guernica előtt, amikor egy barokk, vagy romantikus festő sokkal valósághűebben ábrázol csatát, embert, vagy állatot, ő nagyon türelmes volt. Ma értem csak, mekkora pedagógiai bravúrt követett el, amikor nem kezdte el elmagyarázni nekünk, kiskamaszoknak, hogy ki Picasso és mi a kubizmus, hanem azzal mentette ki és tartotta közel hozzánk a művészt, hogy higgyük csak el, csodálatosan tudott rajzolni, és majd később megértjük a többit.
Ez járt a fejemben, amikor elfogadtam a meghívást. Élőben akartam látni, hogy hogy teszi elénk Eperjes azoknak a költőknek az istenes verseit, akiket nagyra tartok és kicsit ismerek is.
Csalódnom kellett. Ez az est nem a költőkről, nem is az Istenkeresésről szólt. Egy jó másfél órás eperjeskedést ülhettünk végig, némi zenével és igen sok kormánypropagandával, aminek volt pár jó pillanata, de összességében inkább kínos, unalmas és zavaros volt. Ja, és megtudhattam, hogy Eperjes Károly nem tud verset mondani.
Kicsit olyan volt, mintha egy Orbán-beszédet, meg valami délibábos nyelvész előadását ötvözték volna a Vidám Vasárnappal, kivéve, hogy jó volt a zene. Mert azt meg kell adni, hogy Négyessy Katalin gordonkaművész gyönyörűen játszott, és az este legjobb pillanatai voltak, amikor egy-egy vers közepe-vége felé úszott be halkan egy-egy darabbal.
Ma sokat gondolkodtam, hogy hol lehet a probléma gyökere, és arra jutottam, hogy valahol ott, hogy ez az ember valószínűleg maga sem tudná megmondani, mikor lépett fel utoljára olyan közönség előtt, akiket meg kellett nyernie.
Mert a tegnapi közönségen jól látszott, hogy teljesen mindegy, mit fog csinálni, el lesznek ragadtatva tőle. Az átlagéletkort még az előttünk levő három-négy padsort megtöltő, a szilencium helyett ezt a programot választó (gimnazista) diák sem tudta behúzni hatvan alá, és a refrénszerűen ismétlődő materialisták-nemváltás-Miniszterelnök Úr mantra termékeny talajra hullva termett üdvözült mosolyokat.
Mert mantra, az volt. Orbán Viktor harmadik, vagy ötödik említésénél kezdtem el sajnálni, hogy nem számoltam az elejétől, hányszor került elő, de biztosan csuklott szegény, akárhol is töltötte az estét. Persze nem ilyen direktben, hogy Orbán Viktor! Az első hat-nyolc alkalommal csak mint Miniszerelnök Úr (a nagybetűket tisztán hallottam), de volt Viktor Testvér is, meg anekdotázás az első EP-választások éjszakáján hármasban (Navracsics Tiborral) megivott üveg borról is. Meg politikai szóvirágkertészet jó kedvvel, bőséggel, mindenki rovására, aki nem (fideszes) magyar, alaptörvény-szómágia és bevesszükbrüsszelt-kardcsörtetés, sokszor akkora ellentmondásokkal, hogy a holdról talán nem látszott volna, de Brüsszelből biztosan.
Az este gerincét az adta, hogy előadónk verseket mondott és elemzett.
Az első probléma itt volt. A program ajánlóját olvasva engem váratlanul ért ez a mennyiségű verselemzés. Egy színházi esten nem arra számítottam volna, hogy bő másfél óra alatt (a beharangozó szerint hetven perc, de elhangzott, hogy hetvenhatnál még sosem volt rövidebb) összesen hat vagy hét vers előadását hallgathatom meg olyan mennyiségű magyarázat mellett, ami a fent említett ideológiai töltöttség nélkül is sok lett volna.
A második baj az volt, hogy nem volt egy olyan rendszer az egészben, hogy mondjuk először elhangzott volna egy vers, majd azt sorokra szedve elemezzük, hanem volt, hogy elkezdődött a vers, és egyből jöttek közben az elemzések, olyan elvontsággal, hogy többször nem tudtam, hogy az előző fél-másfél mondat vers volt, vagy elemzés. Amikor meg ennek a végén egyben elhangzott a vers is, az embernek már annyira tele volt a feje szóval, hogy nem tudott rendesen figyelni.
További zavaró körülmény volt a művész visszatérő elhajolgatása a mikrofontól. A Nagytemplom akusztikája valamivel rosszabb,mint egy tornateremé. Ezek a templomok akkor működnek jól, ha tele vannak, mert a tele padsorok felfogják a visszhangot, ilyenkor a nagy kupolás plafon segít a beszélő hangját mindenkihez eljuttatni, mi százötvenen-kétszázan lehettünk, így nagyon kongott a tér, amin a hangrendszer sem tudott érdemben segíteni. Nagy nehezen meg lehet ezt szokni, pár perc után az agy némi szájról olvasással kiegészítve tudja értelmezni a jeleket. Na ezt tudja megnehezíteni az, ha az előadó egy-egy könyvet keresve elhajol a mikrofontól, de nem hagyja abba a mondanivalóját. Itt értékes (fél)mondatok vesznek el. Szerintem erre egy kisebb tér vagy egy mikroport megoldást jelenthetett volna, itt egyik se volt.
A legrosszabb az volt azonban, hogy Eperjes Károly vagy nem tud, vagy nem akar verset mondani.
Nem is kérném ezt számon rajta, ha a hosszúra nyúlt bevezető első öt perce nem arról szólt volna, hogy a magyar versmondók alapművét, Latinovits Zoltán Verset Mondok-ját lobogtatva önkéntelenül is magára ne húzta volna az összehasonlítást minden idők legnagyobb magyar versmondójával. És ebből az összehasonlításból nem lehet jól kijönni. Sokkal több alázattal sem.
Itt viszont az alázatnak a nyomát sem véltem felfedezni. Arra jutottam, hogy ezek a versek nem elmondva, hanem eleperjeskedve voltak. Vagy összeeperjesezve. Vagy nem tudom, mi a helyes kifejezés.
Olyan alapvető szabályait vette semmibe a versmondásnak, mint az, hogy nem, vagy csak a lehető legvisszafogottabban gesztikulálunk, hogy a végsőkig próbáljuk fenntartani a szemkontaktust, és hogy a hadarást az életünk árán is kerüljük!
Gyerekkoromtól kezdve szeretem a lírát olvasva és előadva is. Első emlékeim között van, hogy mennyire szerettem annak idején a Vers Mindenkinek-et, és a technikai fejlődés legnagyobb áldásai között tartom számon, hogy ha kedvem tartja, ma már bárhol fogyaszthatom Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre, Reviczky Gábor, Csuja Imre és még számtalan kiváló magyar színész szavalatait. Ezeknél az előadásoknál nekem mindig az az élményem van, hogy az előadó, legyen akármilyen tehetséges és ünnepelt színész, végtelen alázattal igyekszik magát eszközzé tenni egy legtöbbször már halott szerző örök gondolatainak a közvetítésére.
És pont ezekkel összehasonlításban nekem bántóan elbillent a mérleg a tartalomtól az előadó személyének fontossága felé, ami az egyes versek előadását illeti. A verseket hallgatva egy pillanatra nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ki az, aki előadja őket, nem tudtam az előadás mögé képzelni a szerzőt.
Ez a hatás és a sokszorosan túltolt, sokszor a krisztusi üzenettel ellentmondó politikai üzenet okozza, hogy azt gondolom, a beharangozott színházi est helyett ez egy kampányrendezvény volt.
Igaz, a megjelentekre tett hatásból ítélve annak nagyon jó.