Mióta megvan a blog, először kért meg valaki, hogy írjak valamiről.
Kétélű a dolog, mert egyrészt nagyon jól esik, hogy valaki megkér, hogy írjak valamiről, másrészt magamtól nem akartam volna megnyilvánulni a témában.
A szóban forgó műsort nem láttam, és nem is fogom megnézni. Nem nézek tévét, hacsak valami miatt nagyon nem érdekel, de ez a műsor nem érdekel nagyon. Az indulatok, amiket kivált, sajnos nem leptek meg. Manapság ez van. Ha valaki valamit ki mer jelenteni, ami kicsit is komolyabb, mint az, hogy esik az eső, vagy süt a nap, minden oldalról nekiesnek és elkezdik isteníteni/gyalázni.
A homoszexualitás gyógyíthatóságáról és gyógyításáról egy rádióműsorban hallottam először pár éve. Először felszaladt a szemöldököm, mert egy barátom jutott eszembe, aki olyan szinten buzi (sajnálom, ő ezt a kifejezést szokta használni!), hogy saját bevallása szerint már óvodában is a fiú társai érdekelték. Arra gondoltam, hogy nincs az a pap, tömjén, meg szenteltvíz, amivel őt át lehetne téríteni, pedig buzgó, gyakorló katolikus. Aztán eszembe jutott, hogy ha jól tudom, két nagy szerelme is nőnemű volt.
Ez még sofőr-koromban volt. Mentem az autópályán, volt időm gondolkodni. Eszembe jutott egy csomó kapcsolódó dolog. A biszexuálisok, Freddie Mercury és Mary Austin kapcsolata, meg még egy csomó minden más, és a végén a nagy kavarodás után csak egy Szabó Lőrinc idézet, egész pontosan a kedvenc Szabó Lőrinc idézetem maradt:
“…és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.”
Akkor nagyon felkeltette az érdeklődésemet ez a módszer, de aztán személyes érintettség hiányában valahogy sose néztem utána, maradt valahol hátul.
A mostani őrületben nekem az a furcsa, hogy pont azok kiáltanak farkast egy ilyen módszer létezése miatt, akik egyébként az elfogadást és a párbeszéd fontosságát hirdetik.
Én nem azért tartom hibának a CEU elüldözését Magyarországról, mert szeptembertől Gender Studies-t akartam hallgatni, hanem azért, mert szerintem a kutatástól nem érdemes félni. Pont amiért minden ember élete egészen más, nagy mélységei vannak a gender-kutatásnak. Szerintem a világ végéig lehet különböző alcsoportokra bontani az embereket, míg a végén mindegyikben csak egy valaki lesz. Én nem sajnálnám a más pénzét azoktól, akik ezekre az kutatásokra akarnak figyelmet áldozni, amíg nem szólnak erőszakkal bele az életembe.
Az viszont szerintem tragédia, hogy a CEU-val elhagyja magyarországot az egyik, ha nem a legfelszereltebb könyvtára. Ennek az aktusnak számomra kissé könyvégetés szaga van, és a könyvégetések mindig valami sokkal rosszabbnak a kezdetei.
És ugyanennek a hozzáállásomnak köszönhetően nem tetszik az a háborgás sem, ami a homoszexualitás gyógyíthatóságát hirdetők, vagy az azzal kísérletezők nézetei kapcsán jelentkezik. Szerintem ha van egy ember a világon, aki ki akar gyógyulni a homoszexualitásából, és van egy másik, aki ebben segíteni akar neki, és ehhez szerintük nem szükséges egy harmadik embernek ártani, akkor szerintem ez a kettejük dolga, és nekem akkor sem lenne jogom beleszólni, ha akarnék.