Meghalt Dinnyés József.
Valamikor a kilencvenes évek elején láttam először. Tesóm vitt el valami főiskolás csoportösszetartásra a tiszadobi kastélyba, és valami tök más párhuzamos rendezvény miatt volt ott koncertje, azt néztük meg. Abból három emlék maradt meg számomra: a sajátos, lejtő-könyörgő éneke, az okos, mégis ihletett szövegei és a gyönyörű fekete (asszem, Yamaha) veszterngitárja.
A következő találkozásunknál nem volt jelen. Fehérgyarmaton, a Metróban (nem közlekedési eszköz, hanem kocsma) tanultam meg egy hosszú éjszakán Kapi Jencitől a “Nézek és Látok” c. szerzeményét, ami az életem részévé vált.
Nem tudom, hol és mikor hallottam először a “Hajnali Vers”-et, ez a száma már az én fiatal koromban is a kultúránk része volt, ma is bárki írástudó ember elmosolyodik, ha meghallja, mert már hallotta valahol.
Aztán nagy ugrás, Oldalvágány, Fehérgyarmat.
Amikor a költségvetésünk elkezdett kissé emelkedni, és elkezdhettünk a három megye határán túl is gondolkodni, az első ötletek között volt, és elég hamar össze is jött, mint fellépő. Lelkendezett a telefonban, Magyarország legbátrabb embereinek nevezett minket, és szívesen jött. Milyen furcsa, hogy (Lilik) Ákos jóval megelőzte őt odafenn! Remélem, most isznak egyet az egészségemre!
Tavaly tavasszal beszéltünk utoljára. A Debreczeni Párossal felvetük a “Hajnali Vers”-et a nagy karanténoskodásban, kitettük a fészoldalra, és persze megjelöltem a bejegyzésnél. Elkérte a számomat, felhívott, és sokat beszélgettünk. Persze, tudja, hogy hol van Bocskaikert, járt erre fiatal korában (hogyne járt volna! -hol be nem csavaroghatta!), egyszer elnéz, küld lemezt, látogassam meg, ha vége a járványnak, dumáljunk, stb….
Hát, Jóska bátyám, odafönt, már csak odafönt. Majd szerzünk még egy széket ahhoz az asztalhoz, és folytatjuk!
Isten veled!