Teltek-múltak az évek, boldog voltam a gitárral, persze előbb-utóbb rájöttem egy csomó mindenre. Sokat szereltük, bütyköltük, illetve szereltettem, bütyköltettem, mert hála Istennek az elejétől volt elég eszem, hogy magam ne nyúljak hozzá, hanem szakértőkre bízzam a munkákat.
Megérdemli az említést Kiss Sanyi, Hegyes Berci, és a Fender Magyarország csapata.
Sanyi, a kálvinista Róma elektronikai pápája, aki -meggyőződésem- látja az elektronok mozgását, és nagyon sok változtatást eszközölt nagyon sok hangszeremen/kütyümön/erősítőmön. Szintén megérdemli az említést Hegyes Berci, a hangszerész, aki szintén sok gitáromon dolgozott sokat, de az első Stingray-en beépítette fával a valami őrült által befaragott G&L tremoló által hagyott űrt. Harmadszor, de nem utolsó sorban hatalmas köszönet illeti a Fender Magyarország csapatát, akik átbundozták a hangszert!
(A gitár átbundoztatása egy nagyon érdekes esemény. A bundok lassan kopnak le, de egyszerre, és tökéletesen térnek vissza, ami utánozhatatlan élmény. Valamit lassan, észrevehetetlenül veszítünk el, és egyszerre, tündöklően, ereje teljében kapunk vissza. Hirtelen nem is tudom mihez hasonlítani. Olyasmi, mint az új pengető, csak sokkal durvább. Egyszerűen újjászületik a hangszer.)
De nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy megtetszett a hangszer Pernyének, hogy utánanézett, és 2006-2007 környékén Nagyváradról vett egy hasonlót.
Hasonlót.
Ugyanaz a gyári barna volt, mint a Nagy Gitárkönyv nagyképén, annyi különbséggel, hogy tiszteletlen előző tulajdonosok kezeinek nyomait viselte: Egyrészt a festésbe ismeretlen „művészek” karcoltak „díszítéseket”, másrészt egy metálgitárra vágyó ex-tulaj a hátsó, gyári hangszedőt egy neonrózsaszín DiMarzio-ra cserélte. No comment.
Gulyás Peti és Pernye azonban csodás munkát végzett rajta. Feltúrva a netet szereztek a gitárba egy gyári hangszedőt, a testet pedig gondos kezek csiszolták-fényezték vissza natúrra. Ezzel egy kvázi gyári hangszert nyertek (persze a gyári számból kiderülne, hogy eredetileg natúr volt a hangszer), és a gitár csodás lett. Külön érdekesség, hogy natúrra visszalakkozva megmutatta, hogy Leo bácsiék a hetvenes években nem kötöttek kompromisszumokat. Az eredetileg egyszín barnára festett hangszer fája nem csúnya, válogatott, hanem natúrra nyúzva is tökéletes esztétikai élményt ad.
Akárhogy is, Pernye mester nem szeretett bele a hangszerbe, és nem sokkal később eladta egy közös barátunknak, aki némi birtoklás után, pénzre lévén szüksége, tartós bérletbe adta nekem. Örültem, megnéztem, és mivel bundozni kellett, némi alku árán átvettem.
Jó döntésnek bizonyult.
A képen balra látható gitár lett a tulajdonom, és még ma is az. Sokat használtam, és használnám még ma is, ha ki nem rúgnak az Ölveti Blues Band-ből. Kaptam rá időközben több vételi ajánlatot, és nem akárkik szerettek bele, amint az a mellékelt képen is látszik. (:
(Folytatása következik.)