Mivel hölgyről van szó, nem írom le a konkrét számot, de fontosnak tartom leírni, hogy ma kerek születésnapját ünnepli Danielle Schoovaerts, művésznevén Dani Klein, de nyugodtan írhatnám, hogy maga a Vaya Con Dios.
Nekem az a nagyon erős szellemi-lelki hatás, amit ez a zenekar jelent, időről időre visszatér az életembe, és a személyiségem fontos része.
Most legutoljára nyár óta tombol nálunk az őrület. Harmadik fiunkat Gerzsonnak neveztük el, hamar kialakult, hogy Zsoninak becézzük, és ez két Johnny című számot tett fel a családi lejátszási listára, az egyiket a Tankcsapda, a másikat a Vaya Con Dios jegyzi. A Tankcsapda sosem volt a kedvencem -bár különösen az első pár lemezüket nem lehet nem elismerni-, de a Vaya Con Dios újra ránk rúgta az ajtót (ez persze egy súlyos képzavar, mert az ajtóberúgás pont a Csapdára lenne igaz).
Ez a produkció pontosan azért értékes, mert a nemzetközi szinten viszonylag ismert, női énekessel fellépő, projektek között nem ismerek igényesebbet, ízlésesebbet és tartalmasabbat. És ennek a csapatnak az egyetlen állandó tagja Danielle, tehát ő az, aki körül ez az univerzum forog, ő adja meg a jellegét.
Azt hiszem, más projektekkel való összevetésben lehet igazán megérteni a jelentőségét.
Ha azt mondom, hangszeres tánczene, akkor rengeteg igényes produkció van Johann Strausstól a Kool And The Gang-en, vagy Tina Turner-en át a Jamiroquai-ig és tovább, de ezek mind sekélyek és felszínesek, megállnak a formánál. Dani-ék azonban képesek a tánczenét mély érzésekkel vegyíteni, valódi tartalommal feltölteni.
Aztán a dívaság. A könnyűzenében egy énekesnőre két veszély leselkedik (már ha nem lép be a 27-esek klubjába, mint Janis Joplin, vagy Amy Winehouse). Az egyik, hogy ejtik egy-két lemez után, mert a világ pazarol, és a lemezcégek ajtajában végtelen sor van híressé válni vágyó fiatal lányokból (emlékszünk még a Moloko-ra, La Roux-ra, vagy Tanita Tikaram-ra?).
A másik, hogy képtelenek valahol ötven körül feladni a szexszimbólum-imázst, méltósággal öregedni, és önmaguk paródiájaként próbálják eladni a csábítást még hetven felé is (példaként mondjuk Madonna egyre súlyosbodó ámokfutását említhetném). Dani képes volt méltósággal öregedni, amiben nagy szerepet játszhatott az, hogy ő sosem egy üres és áttetsző valaki volt, akit öt évente más és más, éppen divatos producernek kellett tartalommal feltölteni, hanem a saját jogán dalszerző és producer.
Meg persze énekesnő, nem is akármilyen! A show business széltében-hosszában rengeteg csodás énekesnő volt, van és lesz. A hangrögzítés és a rádió feltalálása óta ráadásul sokak világszerte híressé is válhattak. Meggyőződésem, hogy főszereplőnket csodás, érzelemgazdag és összetéveszthetetlen mezzó-altja alapján méltán említhetjük a legjobbak között. Hogy akkor mért nem a legnépszerűbb? Meggyőződésem, hogy azért, mert túl igényes és őszinte.
Igen, túl igényes, és őszinte.
A listavezető produkcióknak ugyanis az a titkuk, hogy laboratóriumokban készülnek, ahol szakemberek felelősek azért, hogy megtartsák a slágerességet, de lenyesegessék az eredetiséget egy ponton túl. Egy piacvezető projektbe nem fér bele, hogy ugyanazon a koncerten adjon elő fehér bluest (Time Flies, Heading For A Fall), gypsy jazzt (Johnny, Neh Nah Nah Nah) diszkót (Stay With Me) és mondjuk argentin tangót (Puerto Rico). Egy ilyen formációhoz túl értelmes közönség kell, és azokból túl kevés van. Egy ilyen közönség nem azért megy koncertre, hogy ugribugri bohócok steril produkcióit nézze, és aztán megvegyen valami merch-ajándékot. Azért megy, hogy a katarzistól kiessen a lelke, hogy azt a színpad elől összeseperve más emberként mehessen haza, mint ahogy megérkezett.
És Dani Klein tudja ezt, és megadja a közönségének, amire vágyik. És mi csak hálásak lehetünk Istennek, hogy engedte, hogy Dani megéljen ebből, és ne adja el talmi csillogásért az a saját univerzumot, amit megteremteni ő és csak ő volt képes.
Isten éltessen, Dani! Szeretünk! (:
