Karácsony este kacsát ettünk. Hagyomány ez nálunk pár éve. Jó volt, de nem is innen kell kezdenem.
Idén már 23-ára eljött, ami eddig csak később. Megcsömörlöttem a diós bejglitől.
Hiába, feleség egy konyhatündér. Ha ő megpróbál megcsinálni valamit, akkor sikerül is neki. Életemben nem ettem olyan finom bejglit, mint ez. Tudom, hogy a mákos lenne az igazi, de valamiért nekem mégis a diós jön be jobban. Ráadásul ő megtette, hogy a diósak tetejére fél dióbeleket rakott, amik megpörkölődvén rátettek a várt élményre.
Amikor a dióbeles szeletet kóstoltam, úgy éreztem magam, mint aki tizenkilencre húzott lapot, és az kettes lett.
Mindenkinek kívánom, hogy megtapasztalhassa ezt!
De a kacsa.
Combokat vettünk, jó tyúkzsírral alapozta meg feleség, és a párolt lilakáposzta is remek lett. Nem tudtam kitalálni, mitől, de elárulta: Nem volt benne ecet, a savát a nyáron fermentált és most belekevert lilakáposztája adta.
Itt már tényleg csak én tudtam volna megszégyenülni. A krumplipürét ugyanis én vállaltam, és ilyen előkészületek mellett nem követhettem el hibát. Próbáltam is megfelelni. Ugyanazon a tyúkzsíron pirítottam hagymát, szétfőztem alaposan a krumplikat, került bele vaj, tej, tejföl bőven. Sikerült is, finom lett a vacsora.
Aztán a Szenteste istentiszteletén ütött be a felismerés. Rájöttem, hogy mennyire jó helyzetben vagyok. Belegondoltam, hogy egy fűtött házban, megfürdött családdal, megborotválkozva ünneplem a karácsonyt, eközben pedig csak párszáz kilométerre sokaknak nemhogy fürdő-, de ivóvíz sem jut szenteste, és úgy várják a karácsonyt, hogy azt se tudják, kapnak-e bombatalálatot aznap.
Sokan, tőlünk két országra úgy ülnek le karácsonyozni, hogy a férj, az apa tőlük messze, egy lövészárokban várja a halált, ami valami számára elvont célokért hozta oda őt és a bajtársait.
És belegondoltam, hogy mennyire jó helyzetben vagyok. És belegondoltam, hogy mennyire felelős vagyok én is ezekért a tragédiákért.
És hazamentem az istentiszteletről, és megöleltem a fiaimat.
Mert én is tehetek erről.
Nem szeretnék az Ukrán-Orosz konfliktusban oldalt választani. Nekem nem igazán szimpatikus egyik fél sem. Én csak szeretnék egy pillanatig együttérezni azokkal, akik egy ukrán városban, vagy annak a határában várják a halált, vagy valahol, Eurázsiában várják a hozzátartozójukat haza ebből. Vagy bárhol a világban szenvednek attól az éhségtől, ami az ilyen jellegű bajokat okozza.
Egy Teréz Anyának tulajdonított igazság jár a fejemben:
“Nem azért van éhezés a földön, mert nem tudjuk jóllakatni a szegényeket, hanem azért, mert nem tudjuk jóllakatni a gazdagokat.”
Igen. Be kell látni, hogy mi, akik azt hisszük, hogy mennyire elbánt velünk az élet, a világ vagyoni szempontból számolt felső öt százaléka vagyunk, és a mértéktelen túlfogyasztásunkkal percről percre hozzuk létre azt a nyomort, ami megemészti a jövőnket.
Ezt az éhséget, a sajátunkat kell legyőznünk, ha azt akarjuk, hogy legyen remény. Meg kell találnunk magunkban a képességet, hogy azt mondjuk: Elég.
Boldog új évet kívánok!
