Friss hír, hogy a kormány levette az ársapkát a lakossági felhasználású üzemanyagok kereskedelméről. Mostantól az eddig rögzített négyszáznyolcvan forint helyett mindenki piaci árat fizet a kutakon.
Itt, a tízmillió közgazdász országában nagy a kísértés, hogy okoskodjon egy sort az ember fia arról, hogy mi ennek a háttere, én azonban egyrészt szeretnék ellenállni ennek a kísértésnek, mivel tőlem sokkal hozzáértőbb emberek írtak erről sokat, másrészt itt, a Mindenrolis-en csak akkor szoktam megnyilvánulni valamivel kapcsolatban, ha olyan szempontot tudok felvetni a témáról, ami nem jött szembe a saját buborékomban.
Ez a szempont pedig a számomra nagyon fontos és ezért itt gyakran felhozott környezetvédelem lenne.
A múlt hét végén tettünk egy kört a családdal, megaludtunk tesómnál a Szentendrei szigeten, másnap pedig Pesteztünk kicsit. Teli tankkal indultunk, ami hatvan liter benzint jelent. Úgy voltam vele, hogy ha sűrűre sikerül a szombat, és ki kell ugranunk Csepelre is bőrért, akkor Csibész bő tíz literes fogyasztásával nem biztos, hogy haza is érünk, úgyhogy gondoltam, jobb, ha péntek este már majdnem odaérve telitankolunk. Meg is álltunk a leányfalusi MOL-kútnál, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy forgalmi ide vagy oda, nemhogy ársapkás benzin nincs, de semmilyen. Mivel akkor már hallottam egyet-mást a Dunai finomítóról, rápróbáltam a nővéreméknél a faluvégi maszek kútra, ahol valami hatszáznegyven forint (/liter) körül tele tudtam csorgatni a tankot. Úgy voltam vele, hogy az a pár ezer forint plusz még mindig sokkal kevésbé kellemetlen, mint az, amit feleségtől kapnék, amíg másnap este a három gyerekkel várnánk az autómentőt valahol a kies M3-ason.
Ma reggel munkába menet, a buszra várva azt figyeltem, hogy tíz mellettem elmenő autóból nyolcban egyetlen ember ül. Azon gondolkodtam, hogy ha eddig sem lett volna ársapka, akkor is elindultunk volna a hétvégére, de akkor sem autóztam volna kevesebbet az elmúlt hónapokban.
Nem csak azért, mert úgy érezném, egy időtlen szépségű műtárgyat a napi bejárás forgatagában amortizálni olyan lenne, mint arra használni egy negyvennyolcas huszárkardot, hogy csalánt vágjunk vele a kacsáknak. Nem azért, mert ha nagyon akartam volna, akkor ne engedhettem volna meg magamnak a tankolását akár piaci áron is. Azért, mert tudom, hogy egy ember miatt napi kétszer beindítani egy (bármilyen, akár elektromos) autót napi tizen-kilométer ingázásra, az felesleges luxus a környezetünk, a gyerekeink jövőre rovására.
Nem akarok itt a behelyezkedni Beatrice zseniális sorainak alapállásába, miszerint:
“…Azért szar ez az egész világ,
mert ti, emberek, szarok vagytok!…”
Magam is csak azért próbálok a magam nem túl magas szintjén környezettudatosan élni, mert már nagyon fiatalon nagyon jó társaságba keveredtem, és ez formálja a szemléletemet a mai napig.
Ez azonban sok emberről nem mondható el. Az átlag sajnos nem számol környezetvédelmi, csupán közgazdasági szempontokkal.
Az ársapka eltörlése ebből a szemszögből kiszámíthatóvá teszi a helyzetet: igen drágán, de lesz üzemanyag.
Ha ez a kiszámítható drágulás akár csak egyeseket elterel az egyszemélyes autózás helyett akár csak a közös autózás, mitöbb a tömegközlekedés, neadjisten a biciklizés felé, az legalább a környezetnek jobb lesz kicsit!
És azzal hosszú távon mindannyian nyerünk! (;
