Nyolcvan éves lenne ma.
Nem érte meg. Hála Istennek! Nem lett belőle évi kétszáz koncertes haknielőadó. Megmaradt huszonhétnek.
A huszonhetesek klubja érdekes társaság. Joplin, Morrison, és a többiek. Meg Hendrix. És Petőfi. Nyughatatlan figurák. Szent őrültek.
Mind, akiknek nem volt ideje végigszámolni a képletet, csak bedobni a megoldókulcsot: “Itt van! A többi a ti dolgotok!”
Az, hogy írt pár remekművet, mellékes. Nem igazán számít ahhoz képest, amit az emberiségnek adott: Megalkotta az elektromos gitárt, és megteremtette a modern rockzenét.
Persze, Leo Fender jött ki a Telecasterrel (tudom, Broadcaster, de ez most a laikusoknak szól!), de az elektromos gitárban sokkal több volt, mint egy hangosabb akkusztikus gitár, és ezt Hendrix hozta ki.
Akit érdekel, hogy mit jelent ez, az hallgassa meg egymás után az Electric Ladyland lemezről a “Woodoo Chile” és a “Woodoo Child (Slight Return)” című számokat! Ott van dióhéjban, hogy ki is volt Jimi Hendrix, és az, hogy mért kell ma egy pillanatra megállnunk ennek a zseninek a sírjánál.
Tíz perc alatt megérthető, hogy Hendrix nélkül nincs modern rockzene. Nincs kísérletező gitárhangzás.
Isten nyugtasson, Isten éltessen, Jimi Hendrix!
