A holnapi pedagógussztrájk kapcsán van pár gondolatom.
Nemrég volt érettségi találkozóm. Mindig szeretem látni a gimis osztályomat, mert bár akkoriban nem voltunk egy kivételesen jó közösség, valahogy összeértünk, és szétszéledésünk okán érdekes beszélgetések szoktak alakulni a találkozókon.
Az idei vacsorán egy is egy ilyen beszélgetésbe csatlakoztam be. Egyik volt osztálytársnőm, egy Pest megyei helyi lap szerkesztője vetette fel, hogy mennyire hiányzik Magyarországról a középosztály. Erre egy másikunk -menő ügyvédnő- mondta, hogy szerinte ez a rendszer épp a középosztály megerősítésén van. Példaként azt hozta fel, hogy neki több pesti orvos ismerőse milyen jól boldogul a vállalkozásával. Erre felvetettem, hogy ne hülyéskedjen már, a pedagógusok éhen halnak! Mire ő annyit válaszolt, hogy:
-Jó, de ők tanárok!
Ezen a ponton értettem meg, hogy tizenkét év “nemzeti” kormányzás után ott tartunk, hogy nem soroljuk a pedagógusokat a középosztályba.
És ez szerintem tragikus.
Ha a nemzetet egy emberi lénynek feleltetjük meg, és alkalmazni akarjuk rá az emberi létezés három összetevőjét, akkor a test fenntartását az egészségüggyel, a lélek állapotát az egymás iránt érzett összetartozástudattal, szolidaritással, a szellemet pedig az oktatás állapotával feleltethetjük meg.
Ennek a bejegyzésnek nem feladata az egészségügy állapotának tárgyalása. Mindannyiunknak vannak tapasztalatai ezen a téren, én is tudnék mit írni, hiszen közeli hozzátartozóm öt hetet töltött kórházban az idén, első fiam öt éve, a harmadik öt napja született, képben vagyok a “fejlődéssel”.
A nemzet lelkével sem foglalkoznék, tessenek szétnézni bármilyen fórumon, a látottak magukért fognak beszélni (írni)!
Az oktatás helyzete, ahonnan én látom, tragikus.
Kedves olvasóim engedelmével nem foglalkoznék most a 2010 előtti kormányok mulasztásaival, ők úgyis sorosista, LMBTQ+, nemzetveszejtő, hazaáruló csürhe (kivéve természetesen a ‘98-’02 közti áldott időszakot)! A Fidesz tizenkét éve tartó uralkodásának állítólagos nemzeti természetét azonban remekül beárazza az, amit az oktatással tettek:
Igen közeli, szívvel-lélekkel tanító magyar-ének szakos ismerősöm, aki nem egy borsodi zsákfaluban, hanem egy Buda melletti általános iskolában tanít, és diákjaival Kazinczy-versenyek helyezéseit hozza el menő pesti iskolák elől, a pályaelhagyást tervezi anyagi okokból.
Szintén igen közeli óvodapedagógus ismerősöm felsőfokú végzettséggel és harmincöt év tapasztalattal nem a kétszeresét keresi annak a fizetésnek, amit én a két általánossal végezhető munkámért a versenyszférában kapok, hanem a kilenc tizedét (nem, nem vagyok túl-, csak rendesen megfizetve).
Pedig ő az egyik legértékesebb munkát végzi, amit a nemzetért lehet.
És mit tesz Pártunk és Kormányunk, amikor jogos igény merül fel a pedagógusok részéről, hogy nem kéne szembeköpni őket havonta azzal, hogy a létminimum környékén élnek?
Kirúgással fenyeget, vagy kirúg, suttogó propagandistáival a pedagógusok ellen uszít. Ezt tragikusnak tartom.
Ami ebben a helyzetben számomra reménykeltő az az, hogy a magyar diákok öntudatosabb része -a magyar pedagógusok kevésbé, vagy egyáltalán nem öntudatos része helyett- kiáll a tanárai mellett, és tüntet, élőláncot szervez.
Írhatnám most, hogy szolidaritásból holnap feketében megyek dolgozni, de mindennap nagyjából feketében megyek. Csak azt írom, hogy:
Hajrá diákok, és bátor pedagógusok! Én a diákokkal vagyok, ahogy az önérzetes tanárok is!
