Tegnap volt szerencsém jelen lenni a Bereményi Kalapja című dokumentumfilm bemutató előtti díszelőadásán és az utána tartott közönségtalálkozón. Nem meghívásra mentem, nyilvános program volt, mégis kitüntetve érzem magam, mert a beszélgetés rá tudott tenni kicsit az amúgy remek filmre, és aláhúzta azt a nagyon egyszerű, reflektív, kicsit fanyar humort ami a főszereplő személyiségéből a filmben végig áradt.
(Kérdező a közönségből: -Volt valami, ami Ön szerint fontos lett volna, de kimaradt a filmből?
BG: -Egy valamihez ragaszkodtam, de már nem tudom, hogy mi volt az. (nevetés) De bekerült a filmbe.)
Amikor az ember meghallja a szót, “dokumentumfilm”, akkor egy száraz, lényegretörő, sok állóképpel és nagytotállal operáló alkotás jut az eszébe, ami valami komoly témának, esetleg valami halott nagyságnak ered utána és igyekszik sebészi pontossággal boncolni, elemezni azt/őt (persze nem ismerem átfogóan a (magyar) dokumentumfilm műfaját, ezért elnézést kérek azoknak az alkotásoknak a készítőitől, amik nem ilyenek!).
A Bereményi Kalapja egyáltalán nem egy szokványos dokumentumfilm és ennek az oka szerintem több tényező egymást nagyon jó irányba erősítő hatása.
Először is az alany. Bereményi Géza egy olyan sokoldalú, mély és egyszerre humoros tehetség, aki több műfajban alkotott, és mindegyikben letett mesterműveket az asztalra. Kora gyerekkorának történetét ismerve egyszerűen érthetetlen, hogy hogy nem csatlakozott a 27-esek klubjához.
Nem tette, és azt hiszem, hogy mint a csodákat általában, ezt sem megérteni kell, hanem örülni a ténynek, hogy még hetven fölött is energikus, és egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki letette volna a lantot.
Aztán a rendező, Papp Gábor Zsigmond.
Nem tudom, hogy ő találta-e ki azt a koncepciót, hogy nem csak beszélteti az alanyt, és bevág egy-két film- és kliprészletet, meg felolvastat színészekkel a műveiből, hanem közös alkotásra invitálja, és ezzel nemcsak meglévő értékeket mutat be, hanem újakat hoz létre. Akárkinek a fejéből is pattant ki a gondolat, le a kalappal előtte!
Aztán a beszélgetőtárs.
Az általam látott dokumentumfilmek többségében nem látszik a kérdező, ami persze segíti a nézőt a beszélőre koncentrálni, itt azonban sokat van a képernyőn, és ez nemhogy nem veszi ki a fókuszból a főszereplőt, de sokkal természetesebbnek mutatja, mintha csak beszélne. Nem is akárki a partner, hanem Tóth Barnabás, az Eldorádóban gyerekként a szerző-rendezőt alakító színész és azóta rendező. A kettejük közös jelenléte kiváló, egyáltalán nem erőltetett beszélgetéseket eredményez, igazi élmény.
Aztán a klipek.
Zseniális ötlet a filmben megjelenő, a két beszélgetőtárs főszereplésével készült néhány csodás vadonatúj Cseh Tamás videoklip. Igen, az eredeti zenére felvett történetmesélő képek elemi erővel hatnak, a dalok témájának megfelelően egyszer a szem sarkában kibújó könnyeket, máskor emlékező mosolyokat, de esetenként térdcsapkodással kísért hahotázást kiváltván a moziterem széltében-hosszában.
A filmben élőben láthatjuk a Mestert szöveget írni is, ami remekül támasztja alá azt a vallomását, hogy azt nem tud egyedül, csak zenére, és indítják el azt a gondolatot korábbi műveinek ismeretében, hogy nagyon nem mindegy a végeredmény szempontjából, hogy a munkához ki szolgáltatja azt a zenét!
Akárhogy is, a Bereményi Kalapja egy egészen kiváló film.
Ahogy gurultunk hazafelé, önkéntelenül összehasonlítottam a nemrég látott “Elvis” c. hollywood-i szuperprodukcióval. Nyilván a két film költségvetése úgy viszonyul egymáshoz, hogy a Makó-Jeruzsálem párhuzam valószínűleg harmatgyenge. Mégis, akkor a moziból hazafelé indulva az első mondatok közt állapítottuk meg feleséggel, hogy az “Elvis” olyan, mint a zsiráf: szép, szép, de otthonra nem kéne. Nemigen nézzük meg még egyszer.
Na, a Bereményi Kalapja, meg szerintem pont az a film, amit szívesen nézek majd időről időre újra, nem csodálkoznék, ha bizonyos körökben kultfilm lenne, az új Cseh Tamás klipeket pedig szerintem gyakran fogjuk viszontlátni a rengeteg megosztás jóvoltából. Mindenknek javaslom megnézésre
És szívből gratulálok mindenkinek, aki részt vett az elkészítésében!
