Kultúra

Szia Uram!

Legalább két éve gondolkodom ezen a bejegyzésen. Hol meg akarom írni, hol nem. Az utolsó lökést az adta, hogy a minap a zseniális Önkényes Mérvadó vendége volt Kassai Lajos, az egyik legnagyobb élő magyar, és ő is a magázódás mellett tette le a garast.

Egy kicsit felbátorított, hogy nem vagyok egyedül, és eldöntötte a kérdést, megírom.

Tudom, hogy nem lehet elkerülni, hogy a magázódás eltűnjön. Sajnos, teszem hozzá.

Nem tudom, hogy honnan indult. Valahol az Ecseri úti piac környékére feltételezem a helyet. Körülbelül úgy képzelem el, hogy valami kínai árus odáig jutott a nyelvtanulásban, hogy tegeződve el tudta mondani, hogy ezerötszáz, aztán szépen terjedni kezdett a vevőköréből, és mára elérte a legfelsőbb szinteket.

Engem a boltokban kezdett el zavarni. Bemegyek, rendesen köszönök napszak szerint, oszt azt mondja, szia. Nem állok le okoskodni, hogy ha az első randim összejön, ilyen lányom lenne, megyek tovább. A mekis alkalmazottak furák. Mikor csinálom a heti egy mekimet, azzal kezdi a csaj:

-Üdvözlöm, hallgatom a rendelését!

Tökre megörülök, szépen leadom a szokásost, aztán már sziával köszön el. OK, a mekiben nem a fiók legélesebb kései vannak, de akkor is! Nem ismernek meg? Én vagyok a vendég!

Aztán a kocsmák érettségizett pultoslányai. Mitől lettünk olyan jóban, hogy az én kezét csókolomomra besziázzanak? Kijük vagyok én nekik?

A múltkor a postán mondta nekem egy huszonéves kölyök, hogy “Szia uram!”. Szia uram? Majdnem kivettem a pultból! És itt nem a korról van szó!

Aztán már a bankban, a fehérgalléros bűnözés fellegvárában is letegezett az ügyintéző, és ha már itt tartunk, Pártunk és Kormányunk, akik elvileg a magyar kultúrát fontosnak tartják, “A te országod, a te hangod” címmel hirdette meg a kamu-konzultációt, pedig a plakáton levő arcokat nézve a célközönség nem a fiatalok, hanem a törzsszavazó nyuggerek.

Szóval ez már elkerülhetetlen. 

Hogy akkor mért kell ezen itt lamentálni? Azért, kedves olvasóm, mert két kisfiút nevelek, és szeretném, ha úriembert tudnék belőlük csinálni, csak így rohadtul nehéz lesz!

Apám 1944-ben született. Kifogástalan békebeli polgári neveltetést kapott, ennek megfelelően igazi úriember mind öltözködését, mind viselkedését tekintve. A cipője mindig tiszta, ő maga ápolt, ruházata kifogástalan, és ha bemegy a fehérgyarmati ABC-be, kezétcsókolomot köszön az érettségizett pénztároslánynak. A ruházati úriemberkedést én már kihagytam, de a viselkedés, társadalmi érintkezés szintjén én is szeretem a polgári értékeket. Meg is néztem egyik kedvenc könyvemben, az 1942-es kiadású “Az Új Idők Illemkódexe” címűben, hogy mit ír a tegeződésről. 

Két alapvetést tesz. Az egyik, hogy ha az ember olyan társaságban van, ahol mindenki tegeződik egymással, akkor ezt át kell venni. A másik az, hogy a rangosabb, az idősebb és a nő tegeződik. Ez az utolsó akár indokolhatná, hogy mért tegeznek le ezek a libák, de nézetem szerint amikor bemegyek valahová, ahol készülök otthagyni a pénzemet, fölérendelt viszonyban állok a személyzettel, tehát én tegeződhetnék, ha akarnék. 

De nem akarok. Egyáltalán nem. 

Az utóbbi időben rászoktam arra, hogy ha a kocsmában vagy az étteremben beadják a csendőrpertut, nem adok borravalót. Ez aztán néha azt a mókás helyzetet eredményezi, hogy a végig normálisan kommunikáló pultos amikor megkapja a normál tíz százalékot, azt hiszi, ettől jóban vagyunk, és sziával köszön el.

Nem tudom, mi a jövő, de félek tőle egy kicsit. Bemegyek az orvosi rendelőbe, és beköszönök, hogy “Helló!”? megmondom a rendőrnek, hogy “Figyelj, biztos úr, sárga volt még az a lámpa!”, ő meg azt mondja, hogy “Mit csináljak én most veled?”? Ha meg lebukunk, azt mondom a tárgyaláson, hogy “Ne haragudj, bírónő, most fordult elő először!”?

Az a bajom ezzel, hogy az egész kultúrát lépésről lépésre egy ilyen kínai piacos tesókám-haverem irányba viszi el, és ez mint olyasvalakit aki szereti a magyar kultúrát, és az elegáns kommunikációt, elkeserít!

Biztosan találunk majd feleséggel -akivel az udvarlás három hónapjában fész-cseten magázódtunk- valami módszert, hogy hogy tanítsuk meg tisztességesen beszélni a gyerekeinket, csak attól félek, nem lesz hol használniuk ezt.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.