Kultúra

Benedek, Waterpolo, Hungary?

Amikor elkezdtem írni ezt a blogot, megfogadtam, hogy nem fogok olyan kérdésekben megnyilvánulni, amikben nincs olyan mondanivalóm, ami csak nekem van. Benedek Tibor haláláról úgy gondolkodtam, hogy nekem személy szerint is nagyon fájt, de nincs róla saját mondanivalóm: A vízilabdához nem értek, nem is igazán követem napi szinten.

Számomra Benedek Tibor egy szerethető, egyesítő, pozitív figura volt, kapitánya annak a csapatnak, amelyik a kevés olyan pillanatot adta nekem a legsötétebb Gyurcsány-időkben, amikor önfeledten, dagadó mellel, ordítva voltam büszke arra, hogy magyar vagyok. Megvan a pillanat, amikor felfelé hajtva a Hegyalja úton a Kossuth-on hallgattam valami negyeddöntőt, egy gólnál hatalmasat kiabáltam, és a szomszéd sávban menő fehér F Astrában ülő hatvanas házaspárral összemosolyogva nyugtáztuk, ők is ugyanazt a közvetítést hallgatják. Ahogy ezt most leírom, még mindig kiráz a hideg.

Ráadásul azóta tudom, hogy ezek a sikerek nem annyira voltak Kemény Dénes érdemei, mint amennyire sztárolják őt érte, mert azt a csapatot ő készen kapta, csak hagynia kellett őket játszani. Azt a csapatot, ami őstehetségekből és Benedek-féle akaraterővel és kitartással megáldott emberekből állt, és a könnyekig meghatott minket számtalanszor.

Szóval én azt gondoltam, hogy tőlem avatottabb és tehetségesebb embereknek kell írnia erről az egészről.

Tegnap azonban, ahogy tologattam a fűnyírót, beugrott az alábbi történet, ami, azt hiszem, nagyon szép példája annak, hogy ki ment el most közülünk.

Van egy barátom, Benedek a keresztneve, és régebben vízilabdázott. Azokban az időkben történt, hogy Montenegróba mentek egy társasággal, több autóban. A szerb határon a tizenkettővel előttük levő autóból szóltak, hogy készítsék elő a zöldkártyát, mert a határőröket szinte csak az érdekli. Ránéztek, persze, hogy két napja lejárt. Gondolták, ha már ott vannak, tesznek azért egy próbát!

A barátom apja összeszedett minden iratot a kocsiból, és felstócolta. Ott voltak az útlevelek, a kocsi papírjai, volt benne mentősigazolvány, ami itthon általában elengedést jelent, és a kupac legalján a lejárt zöldkártya. Következett a vizsgálat.

Az ember egy marcona -ahogy barátom fogalmazott, baltaarcú- szerb határőr volt. Benedekék már az elején sem mentek volna át a zabszem-teszten. A közeg szigorú arccal megnézte a kocsi papírjait, úgy lapozott át a mentősigazolványon, mintha ott sem lett volna, majd az útleveleket összenézte az arcokkal. A zöldkártya előtti utolsó volt a Benedeké. Ekkor már folyt a víz mindenkin, készültek a hazaútra.

Ahogy a Benedek útlevelét kinyitotta, elkerekedett a szeme, elmosolyodott, és csak ennyit kérdezett:

-Benedek, waterpolo, Hungary?

 

Mivel Benedeknek helyén volt a szíve, és a kérdésre tulajdonképpen ez olt a helyes válsz, csak ennyit mondott:
-Yes.

A határőr erre széles mosollyal visszaadta az iratokat, és csak ennyit mondott:

-Go!

Ezen a sztorin agyaltam tegnap fűnyírás közben, amikor beugrott, a “Puskás, Hungary”- filmcím.

És nem is akarom ezt tovább ragozni.

 

Isten nyugtassa Benedek Tibort, és vígasztalja azokat, akikhez még sokkal közelebb állt, mint hozzám!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.