Kultúra

Nélkülem.

Amikor elindítottam ezt a blogot, megfogadtam, hogy nem fogom mások véleményét ismételgetni. Megfogadtam, hogy csak akkor fogok valamihez hozzászólni, ha úgy érzem, hogy a téma igazán fontos nekem, és olyan véleményem van, amivel nem találkoztam addig az adott témában.

Nos, mivel az alábbi téma szorosan kapcsolódik a magyar kultúrához és jövőképhez, amik engem komolyan érdekelnek, szeretném, ha sok olyan vélemény lett volna itt leírva, mint az enyém, csak valahogy elkerülték volna a figyelmemet!

Mindenekelőtt fontosnak tartom leszögezni, hogy az Ismerős Arcok zenekar ‘Nélküled’ című száma nekem tetszik.

Bár a dallama annyira magyar, mint akármelyik Queen-dalé (sőt, az utóbbi két napban próbáltam mindenféle hangszerelésben elképzelni, és szerintem a Scorpions-hoz illik leginkább), bennem is megindít valamit a szövege. Ha meg tudnám magyarázni, hogy mit, talán nem is indítana. Mégis, az utóbbi időben elkezdtem viszolyogni ettől a daltól. Nem, nem is a daltól. Attól a helytől, amit elkezdett elfoglalni a magyar kultúrában.
Nem, nem az új Népstadion Puskás Aréna átadóján történtek és az azok kapcsán kialakult akut kétoldali csaholófrász miatt. Az már csak a végkifejlet. Valamikor a nyáron kezdődött. Vagy talán még hamarabb! Valahol a DAC-Slovan örökrangadós videók elkerülhetetlenné válásával.

De a nyáron kristályosodott ki.
Kárpátalján voltunk egy nagycsaládos-találkozón. Aki járt arra, tudja: még a magyar viszonyok után is elképzelhetetlenül rossz utak, szegénység, de a legszebb szatmári tájszólás és meleg, baráti fogadtatás. Jöjjünk, itt az öltöző, parancsoljunk, töltött káposzta (ezt meg sem próbálom leírni!), terülj-terülj asztalkám. Fellépéshez készülve már néztük, hogy mi megy a színpadnál. Vége lett valami -azt hiszem, tánc- produkciónak, és a konferansz hölgy bejelentette, hogy akkor most kiosztják (!) a szövegeket, és énekeljék el a Nélküled-et.
Jóvan, mondom, hát kibírjuk, ez a dal végülis itt, a szemünk láttára folklorizálódik, néhai néprajzosnak ilyet közelről látni élmény. Lement a nóta, és számomra akkor jött a hideg zuhany. A műsor azzal folytatódott, hogy kiállították a gyerekeket külön a színpad elé, szembe a közönséggel, nekik is kiosztották a szöveget, és velük is elénekeltették a dalt. 

Azon a ponton nagyon rosszul éreztem magam, és talán pont azért, mert testvéremnek érzek minden határon túli magyart is. Azért, mert ez a rokonság szerintem nem abban kellene, hogy megnyilvánuljon, hogy egymás mellé fekszünk a koporsóba.

Akinek ez jelenti a magyarságot, az élje meg ezt nyugodtan! Még csak azt sem mondom, hogy a négy fal között, de azt mondom, hogy tegye nélkülem!

Nekem ettől égetőbb teendőim vannak! Fel kell nevelnem a gyerekeimet, meg kell tanítanom őket magyarul (és nem ‘Szia uram!’-szinten!!!), át kell adnom nekik a kultúránkat, és főleg meg kell tanítanom nekik, hogy nem az önsajnálat, hanem a cselekvés tart meg minket! 

Persze, a stadionavatós eseményeket követő kétoldali szájkarate jól mutatja, hogy bőven vannak, akiknek jól felfogott érdekük letagadni, hogy egy vérből valók vagyunk: Aki nem egy pincében töltötte az elmúlt pár évet, az találkozhatott a vér-DK-s alaptétellel, miszerint a határon túliak már genetikailag sem magyarok. Ezt nyilván el is hiszik sokan, akiknek annyi eszük van, hogy benyalják az Osztrák Trianont is. Ez a lakosságrész simán elég megugrani egy parlamenti küszöböt.

Aztán ott van a másik oldal propagandája, aki azonnal keresztény alázattal kiált kötelet bárkire, aki azt mondja, hogy talán nem kéne lebolsilibsisorosbérencezni bárkit, akinek nem tetszik a feudális berendezkedés. Ez jó ideje negyvenhat százalékot kétharmadot, korlátlan hatalmat és büntetlenséget ér.

És én valahogy rohadtul egyedül érzem magam itt, nem a határán ezeknek, hanem valahol alattuk és felettük.

Vagy két napja azon gondolkozom, hogy hol voltak a vérmagyarok eme tömegei 2004 December 5-én (ugye, mindjárt tizenöt éve!)?! Amikor tenni kellett és lehetett is volna!? Nem lett volna nagy dolog, csak be kellett volna sétálni a szavazókörbe, bemenni a fülkébe, és húzni egy x-et amellé, hogy mi egy vérből valók vagyunk, testvéreim! És mondjuk nem ököllel sújtani azok arcába, akik még most, ezek után is testvérként szeretnek minket (és ha már keresztyének vagyunk, ne feledjük: mulasztással is lehet vétkezni!)!

Megtörtént, elmúlt, felesleges ezen agyalni, kibeszélni meg úgyse fogjuk, ahogy általában semmit.

Egy ötletem azonban támadt! Elkezdtem ugyanis azon agyalni, mi lenne, ha a következő stadionavatón, vagy rangadón, vagy mit tudom én, min, nem a Nélküledet énekelné el a tömeg hanem valami mást! Mi lehetne az a dal, amit mindenki ismer, a legtöbben szeretnek, nemzeti érzelmeket vált ki, de pozitív és befogadó is egyben, ugyanakkor nem lehangoló, hanem energiával teli? És képzeljék, rájöttem:
A következő ilyen alkalomkor szerintem poroljuk le az egyik legnagyobb magyar nyelvű rock-klasszikust, és énekeljük el Szörényi Levente és Bródy János halhatatlan szerzeményét, az István A Királyból a ‘Szállj Fel Szabad Madár’ című dalt!
Ha Ön ezt idáig elolvasta, az interneten van, tehát pár kattintásra a daltól, vagy legalább a szövegtől! Hagyok rá időt!

Ugye? (:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.