Ma délelőtt Tiszacsécsén voltunk feleséggel, a Móricz Zsigmond születésének száznegyvenedik évfordulója alkalmából megrendezett ünnepi istentiszteleten. Tegnap este mondta apám, hogy lesz ma ez, és mivel igen közel van Kölcséhez, ahol náluk a hétvégét töltjük, ráadásul felajánlották, hogy addig vigyáznak a gyerekre, Tamarával fogtunk magunkat, és átcsibészeztünk. Annál is inkább örültem a lehetőségnek, mert azt is lehetett előre tudni, hogy Dr. Bölcskei Gusztáv nyugalmazott református püspök fog igét hirdetni, és ő amellett, hogy egy nagyon művelt ember, a legjobb prédikátorok között van, akiket volt szerencsém hallani.
Guszti bátyánk a tőle megszokott stílusban fantasztikusan jó prédikációban egyszerre emlékezett meg Móriczról és közvetített mély üzenetet.
Érzésem szerint közvetlenül nekem is.
Az ige a Krónikák második könyve tizennyolcadik fejezetének 1-13. versig terjedő szakasza volt. Azok kedvéért, akiknek nincs a keze ügyében Biblia, a történet itt röviden annyi, hogy Júda királya meglátogatja sógorát, Izráel királyát, aki megkéri, hogy vigyenek közösen hadat Rámót-Gileád ellen. Jósáfát, Júda királya indítványozza, hogy előbb kérdezzék meg az Isten ígéjét! Erre Izráel királya, Aháb összeszed négyszáz prófétát, akik egybehangzóan mondják, hogy menjenek nyugodtan, övék lesz a győzelem. Jósáfát azonban talán sejt valamit, és azt kérdedzi: “Nincs itt az ÚRnak több prófétája, akit megkérdezhetnénk?”, mire Aháb így válaszol: “Van még egy ember, aki által megkérdezhetjük az URat, de én gyűlölöm őt, mert sohasem prófétál nekem jót, hanem csak rosszat.” Ennek ellenére megegyeznek, hogy megkérdezik ezt a prófétát is, Mikájehút, el is küldenek érte.
Amikor a követ megérkezik hozzá, figyelmezteti, hogy négyszáz próféta szólt a háború mellett, jobban teszi ő is, ha beáll a sorba, és azt mondja, amit a királya hallani akar. Erre ő így felel: “Az élő ÚRra esküszöm, hogy csak azt fogom mondani, amit az én Istenem mond.”
Püspök úr Móricz állhatatosságára, szókimondására utalt ennek kapcsán. Arról beszélt, hogy hiába ült jól fizető, udvari állásban az a négyszáz próféta, akik azt mondták, amit a király hallani akart, senki nem tudja ma a nevüket, szemben az egy Mikájehúéval, aki csak azt adta tovább, amit belülről hallott.
Arra figyelmeztetett mindenkit, hogy az igazságkeresés, az elnyomottak hangjának a meghallása és hallatása, az őszinteség az, amit Isten vár tőlünk, és kötelességünk az ő parancsát követni.
És ezen a ponton éreztem azt, hogy egyenesen hozzám beszél.
A MindenrőlIs többek között azért jött létre, hogy ebben a kereszténynek és konzervatívnak hazudott rendszerben képviselje a lelkiismeretemet, és hangot adjon azoknak az érzéseknek, amik a Nemzet vezetésének szavai és tettei között feszülő ellentmondások láttán támadnak bennem. A MindenrőlIs egy halk, de talán egyre erősödő megjegyzés a hangzavarban és frázisviharban, amiben élünk, egy széljegyzet a háborús propagandalapok hasábjai mellett.
Ez a mai üzenet megerősített abban, hogy folytatnom kell vele a munkát.
Nem vagyok próféta, és nem is akarom magam annak hazudni. Egyedül a lelkiismeretemre hallgathatok, amikor megszólalok valami mellett, vagy ellen, a lelkiismeretemet viszont nem szeretném elhallgattatni.
Hogy jó úton járok-e? Egyedül Istené az ítélet.
