Ezt a bejegyzést azért írom, mert egy kicsit úgy érzem magam, mint a zseniális biológus, David Attenborough: betekintést engedhetek az olvasónak egy manapság közönségesnek nevezhető létforma, a kormánypropagandista egy különleges, szinte soha meg nem figyelhető állapotába. Abba, amikor már tudja, hogy írnia kéne valamit, de még nem kapta meg az utasítást, a helyzet pedig túlságosan kényes, így nem tudja, hogy mit.
Pár hete bejelölt fészen egy bizonyos Kovács András. Nem tudtam elsőre, hogy ki ő, de nem tűnt egynek a szokásos távolkeleti kislány-profilképekkel operáló kamuprofilok közül. Gondoltam, valami régi ismerős, esetleg egyszer találkoztunk valahol, hát visszaigazoltam. Mi bajunk lehet?
Hamar rájöttem, hogy nem sokkal jobb, mint a lájkvadász kamuoldalak. András egy közönséges propagandista. Ő persze újságírónak hívja magát, de ez nem szabad, hogy bárkit megtévesszen, András a Habony-gépezet olajozott fogaskereke, semmi több. Engedelmesen szidja a korrupt Webert, de láthatóan azt sem tudja, ki az a Mészáros Lőrinc. Ostorozza a DK XV. kerületi korruptságát, de valószínűleg sosem hallott a főváros szerte jól működő, nagykoalíciós parkolási maffiáról. Egy szó, mint száz, András a NER médiaháborújának engedelmes katonája, fészoldalának követői között ennek megfelelően ott van a maximum négyes alá helyesírással hozzászólni mindig kész nyugdíjas-horda.
Tegnap (2019 V. 18) este 21:39-kor azonban egy nagyon érdekes bejegyzés jelent meg András fészoldalán.
Négy rövidke mondat, amik önmagukban is gyöngyszemek, de így, együtt tökéletes egységben mutatják be, milyen, amikor a katona áll a harcmezőn, és parancs hiányában egyszerre elhagyatott, tanácstalan, és ijedt.
A hátteret ismerjük. Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár lemondott, mert egy most nyilvánosságra került 2017-es felvételen egy magát egy orosz milliárdos lányának kiadó nőnek ígér állami megbízásokat, ha az bevásárolja magát az osztrák médiába, és segíti őt a kampányban. Az ügy duplán kínos a Fidesznek, mert egyrészt Strache a velük szövetséges FPÖ elnöke, másrészt a videóban szó szerint azt mondja, hogy olyan médiabirodalmat szeretne, amilyen orbánnak van.
Most pedig nézzük a négy mondatot:
I.: „Megbukott az osztrák jobboldali kormány!”
Ezen nincs mit elemezni, ez igaz. Furcsa érzés is lehetett Andrásnak leírni, kíváncsi lettem volna az arcára, miközben gépelt!
II.: „Elhamarkodott lenne ítéletet mondani, hogy milyen valós okok vezettek el ehhez a szituációhoz.”
Vérbeli propagandista nem ragadtatja magát olyan újságírói fordulatokra, hogy például ez biztosan elkerülhető lett volna, ha az alkancellár nem akar korrumpálni senkit. Amíg a direktíva meg nem érkezik, várni kell, hogy mi legyen a vélemény, mert egy elhamarkodott kijelentéssel esetleg szembetalálhatja magát a hétfő reggeli Magyar Idők vezércikkel, az meg semmi jóra nem vezet. Meg kell becsülni a jó helyet a húsos fazék közelében, hiszen a sorban ott állnak a következő pillanatban már harcra kész zsoldosok!
III.: „Erre remélhetőleg a következő hetekben választ kapunk.”
Ilyenkor mindig Coppola klasszikusának, A Keresztapának az a jelenete jut eszembe, amikor arról beszélget a család, hogy a Törökön, meg a rendőrfőkapitányon nem bosszulhatja meg Michael a Don elleni merényletet, mert annak rossz visszhangja lenne, mire ő azt mondja:
-Nekünk is vannak újságíróink, nem?
A folytatást ismerjük: Michael lelövi a két tagot, mint a kutyákat, majd elhagyja az országot, a következő snittben pedig sorjáznak egymásra a megfelelő szalagcímek.
Emberünknek ebből a mondatából süt, hogy most várnia kell. A lakájsajtó pár napon belül úgyis kimagyarázza, hogy ez az egész ügy csak egy ármány, amit Junckerék eszeltek ki, meg persze Soros György. Csak arra megy ki a játék, hogy Orbán Viktor (Isten kegyelméből Magyarország miniszterelnöke!) bevándorlásellenes politikáját aláásván tripperes migránsokkal erőszakoltassák meg lányainkat, asszonyainkat.
Ő egy apró szem a láncban, a gépezet pedig nélküle is működhet, annyi önállóságot sem engedhet meg magának, hogy saját sztorit találjon ki magyarázatul. A Vezér nem szereti az önállóskodást.
IV.: “Egy biztos, ezen fejleményektől nem lesz jobb hely Európa.”
Zenei szakkifejezéssel kódának nevezik az effajta lezárást, de ez a mondat több megnyugtató befejezésnél, mantra is. A megnyugtatást a szerző nem is az olvasónak szánja, sokkal inkább magát biztosítja be vele: Ő megtette a kötelességét, úgy írt a botrányról, hogy nem hagyott magán (hátba)támadási felületet, se a korrupciót nem emlegette, se az oroszokat, mégis szörnyülködött, és ami a legfontosabb: fenntartotta a választás előtt megszokott háborús propagandát: “Európa rosszabb lesz!”! Ilyenkor meg önkéntelenül a “Lángokban áll a Reichstag, szavazz Hitlerre!” mondat ugrik be.
Nem fejtegeti az ember, hogy Európa nem lesz jobb hely attól, hogy a magyar úgynevezett jobboldal után az osztrák is kész a (gazdasági) hatalma erősítéséért odadörgölőzni a Nagy Medvéhez. Nem emlékszik vissza, hogy nekünk a Medve közelsége csak arra volt jó, hogy kitörölje velünk, ha kellett.
Arra pláne nem tér ki, hogy az alkancellár olyan médiahatalmat szeretne, amilyen Orbánnak van, pedig mi úgy tudjuk, hogy a miniszterelnöknek semmije nincs, pár százezer forint a megtakarítása, azt is lehet, hogy elrepülőzte azóta egy Vidi-meccsre menet. Nem hagy nyugodni ez az ellentmondás! (:
András egyszerűen örül, hogy befejezhette ezt a kínos bejegyzést, és kivár, hogy hétfőn mit ír a Magyar Idők, vagy a Pesti Srácok. Annak szellemében már sokkal könnyebb lesz folytatnia.
