Feleség waffel-t süt, vaj kell. Leugrok. Első boltban nincs (vasárnap este van). Másodikban van egy. Harmadikba belépve a jónapottal közlöm, van nálam egy Riska. Eladó hölgy közli, nála nincs. Mondom vigyázzon, én nem félek használni! Nevetünk. Miközben keresem a vajat, tudatosítom, hogy David Bowie-tól szól a “This Is Not America”. Meglepődök. Míg kiszolgálja az előttem levőket, megbizonyosodom, hogy ez nem a filmzene-verzió ‘85-ből, hanem egy 2000 utáni Bowie-koncertfelvétel.
(Bowie a kétezres évek elején összerakott egy zseniális zenekart, és adtak egy koncertet azoknak a családoknak a megsegítésére, amelyek egy tagja bevallottan az ő zenéje által isnpirálva követett el öngyilkosságot. A koncertből készült lemez Bowie korai BBC-s felvételeiből készült válogatással kerül piacra limitált kiadásként, ha valaki zenét akar hallgatni, érdemes megszerezni, 10/10-es minőség.)
Meglepődök. Kérdezem:
-Elnézést, miről szól ez a szám?
-Nem tudom sajnos.
Rájövök, mit hibáztam.
-Úgy értettem, hogy számítógép? Valami lejátszó?
-Retro rádió.
-Nahát! Nem gondoltam volna, hogy ez a dal befér ide!
-Jó zenék mennek itt, csak félóránként jön a “Tudja, mit akar Brüsszel?…” olyankor ki szoktam kapcsolni…
Megveszem a vajat, köszönök, fizetek, eljövök.
Hazafelé mosolygok.
“This Is Not America…”
(:
