Nemrég volt alkalmam egy hétköznap fél délutánját azzal tölteni, hogy Budapesten bevásároltam egy rakás mindent újdonsült őrületemhez, az övkészítéshez. Általában elmondható, hogy nem szeretem Pestet, ez a délután mégis nagyon feldobott. Ennek egyik oka szerintem a vásárlás szorongásoldó hatása lehet. Már a harmadik bolt felé, egy Keleti melletti kis utcába tartva megállapítottam, hogy kezdem érteni, mit érezhet Luxus Akárki, mikor elszór egy rakás pénzt táskára/cipőre, csak én csatokat, festékeket, meg ilyesmiket vettem, nem is túl drágán.
A másik dolog, ami nagyon feldobott, az a 22-es Csapdája Túlélőbolt.
Ez a bolt volt beszerzőkörutam utolsó állomása, mivel a szállásunkhoz igen közel esik, a kocsit letéve, gyalog indultam a keresésére. Mivel elkezdtem olyan övekben gondolkodni, amik egy lőszerrel záródnak, az volt a terv, hogy kell szereznem pár hatástalanítottat. Pankotai mester azt mondta, induljak el az Oktogontól a Bakegérhez, ott megtalálom a helyet, ami nekem kell. Hát, megtaláltam.
Világ életemben szerettem a szent őrülteket, de Dr. Békési Lászlóhoz, a “bolt” tulajdonosához foghatót azért nagyon ritkán talál az ember. Eleve nehezen találtam meg, mert nem a Jókai utcán van, amint az a magyarázatból vélhető volt, hanem az Aradi 3. alatt. Szó szerint alatta, mert egy pincehelyiségről beszélünk. Az utcán csak egy ajtó van, meg mellette egy próbababa-szerű csőkeret, rádobálva egy valamilyen katonai nadrág, egy matrózcsíkos pulóver, egy gázálarc és egy usanka ad ki egy groteszk totemet, ez van teleaggatva többféle hátizsákkal, övtáskával és szimatszatyorral cégér gyanánt. Az ajtó felett tábla hirdeti, hogy ez egy: “Háborúellenes katonai túlélőbolt, Népi tulajdonú hidegháborús kutatóintézet és kiállítóterem.”
Tudtam, hogy megérkeztem.
A tulajdonos “Heló”-val fogad. Gyűlölöm az ismeretlenül tegeződést, de valahogy nem tudom felkapni a vizet. Bemutatkozik, beszélgetni kezdünk. Két doktorátusa van, ha jól emlékszem, egy szociológiából, egy meg földtudományból. Két boltja van, egy itt, egy meg Szentendrén, amikben mindenféle katonai cuccokat árul. És a mindenfélét itt a szó legszorosabb értelmében kell venni. A legszorosabban. Szoktam mondogatni, ha valahol sok minden és mindenféle dolgot zsúfolnak össze, hogy ott még halott német katona is van.
Na, a 22-es Csapdája az a hely, ahol egyáltalán nem lepne meg, ha kiderülne, hogy tényleg.
Vagy akár élő. Mondjuk a hátsó sarokban, valahol, ha széthúznánk a felaggatott vegyvédelmi ruhákat, akkor ott ülne egy, a földalatti élettől hófehér bőrű, az ostromkor valahogy itt maradt, de kifogástalan harckészségű német tizedes, aki eszegetné a birodalmi sauerkraut-konzervet, és minden nap megtakarítaná az Mp44-et. Ebben a boltban egyszerűen minden van. MINDEN. És ezt úgy mondom, hogy nem is voltam bent.
A felfordulás ugyanis ottjártamkor -ahogy talán a képeken is látszik- akkora volt, hogy a tulajdonos a második, Jómagam az első lépcsőfokon állva tudtunk beszélgetni. A harmadik lépcsőfokot bokáig, a negyediket térdig borították már a kincsek, vagy az azokat rejtő zsákok. El sem tudom képzelni, milyen agya lehet Lászlónak, ha igaz, amit állít, és tudja, hogy mi hol van, mert az alapterület elmondása szerint körülbelül százhetven (!) négyzetméter. Első ránézésre úgy becsülném, hogy minden európai és sok egyéb hadsereg ruházatának jó része megtalálható ott a második világháború kezdetétől errefelé. Annyi féle kiegészítő, és egyéb, a magamfajtának csecsebecse dolog van bent, hogy két napig tudnék nézelődni.
A beszélgetésünket nem tudnám rekonstruálni, ahhoz az elejétől fel kellett volna vennem, annyi minden került szóba hirtelen. Mennyire jó minőségben meg vannak csinálva a katonai dolgok, milyen sok érdekességet rejt a téma, a sarokban levő pár doboz könyvből hányat írt ő, mindegy, mennyit ér a II. Vh-s dzsekim, nem szabad eladni, régenmindenjobbvolt, és így tovább.
Végül vettem egy fél marék hatástalanított lőszert különböző méretekben, meg csak nem tudtam otthagyni egy harminc év körüli Magyar Honvédségi övet, mert ugye nincs elég övem, valamint megígértettem a tulajjal, hogy ha ráírok egy emailt, kitúrja nekem a pár darab, már forgalomból kivont Bundeswehr-zubbonyát, amiből be akarok spájzolni, merthát Igi csak felnő egyszer, legyen neki.
Többszöri baráti kézfogások után fél méterrel a föld fölött járva, hülye vigyorral a fejemen indultam vissza a szállásra. Biztos voltam benne, hogy ide még visszajövök. Csak ráadás volt, hogy az Oktogonon egy vak nő hibátlanul játszotta a Badinerie-tételt egy tipikus szoprán Yamaha-furulyán.
Már az Andrássyn fogalmaztam meg magamban, hogy a 22-es Csapdája nem úgy túlélőbolt, hogy egy bolt túlélők számára, hanem úgy, hogy ez egy bolt, amiben minden egyes dolog, beleértve az eladót is, túlélte a huszadik századot, ezért örülnünk kell neki, hogy itt vannak velünk! (:
