(Ezt a bejegyzést Iklódi Tamásnak ajánlom, akinek sokkal ritkábban, kevesebbet és lassabban válaszolok, mint ahogy megérdemelné.)
2003-ban kezdődött, ha jól emlékszem. Hazajöttem Amszterdamból, és Stratocaster-t akartam venni. Volt valamennyi pénzem (200 körül) az unokatesómnál a legjobban fizető kinti melómból, és elérkezettnek láttam az időt egy Strat-ra. Ennek tudatában be is sétáltam a Vintage ‘52-be (Isten áldja meg őket mindkét kezével!), hogy körülnézzek.
Az eladó (nem emlékszem rá, de most divat a szakáll, szóval Allah növessze neki!) körbemutogatta a Strat-okat, és ismertette a nem túl rózsás helyzetet:
– Mind 250 fölött van (a válság előtt voltunk), kivéve ezt, ez 160, de ezt nem akarod (leakasztotta a gitárt, megfogta a nyakat, meg a felső szarvat, széthúzta, nagyot reccsent).
Nem akartam.
-Mért nem próbálod ki ezt? Ez csak 170!
És a kezembe nyomott egy halálra lekopott, agyonérlelt (nem gitárbuzik számára: agyonhasznált) hangszert.
Be is dugta egy erősítőbe (ha jól emlékszem egy MESA fej volt valami ládával – alap hangszerboltos taktika, hogy gitárt jó erősítővel, erősítőt jó gitárral lehet eladni), hogy kipróbáljam. Mi a faszom ez? Akkora jele volt, hogy egyfolytában sípolt, a kollégája mondta, hogy mostmár csináljon valamit, mert szétszakad a feje. A hangja viszont…
(Előre is elnézést kérek!)
A szerelemtudó, tapasztalt, de nem közhasznú, kiéhezett, de mégis szemérmében megmaradó nő viselkedik így az érintésre. A kéz legkisebb rezdülésére is megveszett állatként reagált.
Azonnal beleszerettem.
Egy barátomat (Pércsi Sanyi megérdemli az említést) felhívtam, hogy mit kéne tenni, kérdezte, hogy van-e nálam valamennyi pénz, mert ha van, ne hagyjam ki!
Volt nálam vagy harminc, azt otthagytam, és egy hét múlva megvolt a hangszer. Nagyon jó döntésnek bizonyult.
Akkoriban egy Maison márkájú superstrat-em volt, és azt hittem, hogy mennyire jó, most megvan két jó hangszerem, majd cserélgetem, variálom őket. Három hét múlva jöttem rá, hogy nem nyúltam a Maison-hoz, bevittem egy hangszerboltba és bizományba tettem, elég hamar el is ment.
A Stingray, a világ első aktív elektronikás gitárja, nem egy finomkodó jazzgitár. Lehet vele kísérni, nagyon sokoldalú, de igazán a mészárlásra alkalmas. Ami nagyon érdekes volt, hogy vagy két hétig olyan kényelmetlen volt, hogy nem akartam elhinni, aztán, mikor ráált a kezem, olyan lett, mintha soha semmi máson nem játszottam volna.
Azóta is megvan, sok kalandunk volt együtt, egyszer még el is lopták, mostanában nem is használtam sokat, de azóta is első számú gitáromnak tartom.
(Folytatása következik.)
