Tegnap elmentem lovagolni. Végre.
Minden évben van az, hogy a fehérgyarmati Szabó Lovasudvar megrendezi évbúcsúztató lovastúráját, amire hivatalos vagyok. Ez a túra azt jelenti, hogy Szilveszter napján reggel összegyülekezünk, csutakolunk, nyergelünk a helyszínen, aztán kidöcögünk Szamosújlakra Bandi szüleihez, ahol egy kisebbfajta lakodalomra való étel-ital vár bennünket, amit elfogyasztunk, szépen megköszönünk, aztán visszadöcögünk Gyarmatra.
Idén sem volt ez másképp. Mivel anyóséktól, Nyírbátorból jöttem, a tömegközlekedés pedig hazánkban híresen jó, a fél kilences érkezéshez reggel ötkor kellett kelnem (ok, egy #sotd-nek is bele kellett férni, ami lehet, hogy tulajdonképp #soty volt, de ez most mindegy), úgyhogy amikor kiértem a helyszínre, elbizonytalanodtam, hogy jó ötlet volt-e elindulni. A fagypont feletti hőmérséklet miatt meglehetős vendégmarasztaló sár és nyakig sáros lovak fogadtak, köd volt, szitáló eső, stb.
Aztán jött egy-két régi arc, és elkezdett otthonos lenni az egész. Előrángattuk a lovakat, régi történeteket, kivel mi volt mostanában, hogy megy az élet. Jó hírek, rossz hírek (Noviczki Pisti, basszus!!! Hogy hagyhattál itt szó nélkül!!!), melegedett a hangulat.
Ha jól emlékszem, két éve nem vettem részt ilyen túrán, és nagyon jól esett látni, hogy a korábbiakhoz képest sokkal szervezettebb, fegyelmezettebb lett az egész, tőlünk telhetően alakzatban mentünk, gyakorolgattuk a lejtős helyeken való közlekedést a töltésoldalon, meg ilyenek. Jó kis iskolázás volt. Annál is inkább, mert mostanában nem nagyon lovagolok, és bár a lelki kapcsolatom megmaradt a lovakkal, a rutinom szégyellnivalóan visszaesett, jó volt most ezt építgetni.
Kifelé úton elkövettem a hibát, hogy túl közel lovagoltam egy társam lovának a farához, amire az finomutalásféleképpen kétszer hátrarúgott, és mindkétszer a bal lábszáramat találta el. Nos, az elmúlt időszakban többször elképzeltem, hogy ez milyen lehet, és most megtudtam. Aki kíváncsi, annak csak annyit mondanék, hogy ne próbálja ki, elárulom: simán ki lehet bírni röhögés nélkül.
De nem ezért írom ezt a bejegyzést.
A lényeg a visszaúton történt. Vagy talán nem is annyira történt. Csak úgy meglegyintett.
Annyi, hogy későn indultunk el vissza, igazából már oda is későn értünk. Mindegy. A lényeg, hogy a visszaút második felét már a kék óra utáni erős szürkületben tettük meg, gyakorlatilag a lovakra hagyatkozva, akikkel addigra sikerült összeszokni. És ahogy nagyon lassú, összeszedett vágtában, később ügetve bíztam rá magam Regőre, tudva, hogy ő látja, hogy hova lép, nekem meg csak a ritmust kell tartani, hirtelen bevillant Merle Állati Elmék c. könyvének a vége, és kivert a víz is.
Mert rengeteg a kérdés, ami az emberben feldobódik az év végi elszámolásban. Kinyírjuk-e a bolygót? Vagy ha azt nem is, kinyírjuk-e magunkat? Milyen körülményeket hagyunk a gyerekeinkre? Élhető lesz a Föld? Mi lesz Európával, Magyarországgal?
És aztán ahogy ezeken gondolkoztam, rájöttem, hogy a ló közben visz tovább. Előre. Csak bíznom kell benne, ahogy ő is bízik bennem, és tartanom kell a ritmust, amit együtt tartunk.
És van remény.
Ahogy Jókai írja:
“Bölcs embernek ló való
Mert lóvá tesz az ember s emberré a ló!”
Boldog Új Évet, magyarok!
Isten óvjon bennünket!
