Az idén most, karácsonykor úrvacsoráztam először.
Tudom, hogy lett volna alkalmam, de újkenyérkor nem voltunk itthon, húsvétkor és pünkösdkor pedig egyszerűen nem tudtam. Nekem az úrvacsora vételéhez kell egy lelkiállapot, kell az, hogy közösséget érezzek és vállaljak a gyülekezettel, és ez az idén most először volt meg.
Tudom, hogy ez az én hibám és gyarlóságom, de a választások után egyáltalán nem tudtam és akartam közösséget vállalni senkivel.
Nagyon messze voltam a attól a lelki békétől, ami számomra az úrvacsora vételéhez kell.
Aztán közeledett a karácsony.
Közeledett, és azt vettem észre, hogy egyre többször tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi lesz első napján délelőtt. Oda tudok-e állni a gyülekezet közösségével együtt? Ahogy ez egyre inkább szorongatott, egyre nyomasztóbb lett az az érzés, hogy mi, keresztények (keresztyének – kinek hogy tetszik jobban) parancsba kaptuk a szeretetet és a megbocsájtást, és ha nem vagyok képes ezekre, akkor nem vagyok méltó a keresztény jelzőre.
És nagyon sokat vívtam magammal ezen.
És ebben a vívódásban nagyon sokszor eszembe jutott az a részlet Lukács evangéliumából, amit ilyenkor sokszor idézünk, de én valahogy eddig átsiklottam felette:
“Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2, 14)
És az az utolsó tagmondat nagyon sokat visszhangzott bennem: “…és az emberekhez jóakarat!…”.
Mert ez parancs.
Igaz, hogy a kereszténység sötét korszakát éljük. Ma, a világnak ezen a szegletén szabad szemmel is jól látható mennyiségű ember hiszi el, hogy kereszténynek lenni egyet jelent, azzal, hogy buta, de annál kenetteljesebb vigyorral asszisztálunk az emberek kifosztásához, hogy aztán a júdáspénzből nyugodtan lövöldözhessünk bármire, ami mozog, tekintet nélkül arra, hogy az köz- vagy magántulajdon. És meggyőződésem, hogy ez többet árt a kereszténységnek, mint a múlt század ötvenes éveinek összes tiltása és rágalma. És az is meggyőződésem, hogy ebben a korban nagyobb szükség van az Írásra való figyelésre, mint máskor.
Mert ha egyszer egy váratlan fordulat eltakarítja a nyakunkról ezt a nemzeti színű szalaggal átkötött átkot, akkor a nagyrészt kollaboráns egyházak nagyot fognak veszteni a tekintélyükből, és akkor szükség lesz még ránk, keresztényekre.
És addig sok jóakarat kell még az emberekhez.
Úgyhogy amikor lelkipásztorunk ezekkel a szavakkal zárta az igehirdetést, akkor a sírás környékezett, és abban a pillanatban döntöttem el végleg, hogy úrvacsorázni fogok.
